Története
A Hadtörténeti Múzeum születésnapja 1918. november 16., de az alapítás előzményei jóval korábbra, az 1867-es kiegyezés idejére vezethetők vissza. Természetes igényként merült fel, hogy az osztrák Heeresmuseum mintájára egy olyan magyar intézmény is létrejöjjön, amely a magyar hadi múlt emlékeit mutatja be a nagyközönségnek. Számos memorandum, tanulmány és újságcikk sürgette egy ilyen múzeum létrehozását, több alkalommal - az ezredéves ünnepségek idején, az 1900-as párizsi világkiállításon bemutatott huszárkiállítás részeként - állítottak össze kifejezetten hadtörténeti jellegű időszaki tárlatokat, gyűjteményeket, de politikai és személyi okok miatt egy állandó múzeum felállítása nem sikerült. Pilch Jenő, a neves katonai publicista így írt 1908-ban: "Nemzeti, szépművészeti, közlekedésügyi, mezőgazdasági stb. múzeumaink mind gyönyörű alkotások, csupán hadimúzeumunk nincs! Igazán különös akkor, amikor nemzetünk kelet és nyugat közé ékelten ezer éven át hadakozott! Ezer év hadi dicsőségének egyetlen temploma sincs!"
Az első javaslatok szerint a múzeumnak mindenképpen valahová a város szívébe kellett volna kerülnie, hogy a látogatóközönség könnyen felkereshesse, minthogy azonban ilyen központi fekvésű, alkalmas épületet nem találtak, szóba került a várbeli, illetve a gellérthegyi elhelyezés is. Az 1918. novemberi múzeumalapítás ugyanakkor egybeesett a Monarchia széthullásával is. A Hadtörténeti Levéltár és Múzeum első vezetője, Gabányi János alezredes - a későbbi vezérőrnagy - 1918. november 20-án kiadott felhívásában felszólította a harctérről visszaérkező összes parancsnokságokat, illetve a hátországi parancsnokságokat, de akár magánszemélyeket is, hogy "a háború eseményeinek későbbi feldolgozásra alkalmas valamennyi hivatalos és egyéb iratokat, naplókat, följegyzéseket, leveleket, fényképeket, úgyszintén a birtokukban lévő muzeális értékű tárgyakat megbízható megőrzés végett minél előbb átadni szíveskedjenek." Ugyanakkor felhívta a figyelmet az ezredtörténeti gyűjtemények fenntartásának, fejlesztésének - vagy ahol ilyen nem lenne - felállításának szükségességére. Gabányiból azonban nemcsak a szenvedélyes gyűjtő, hanem az igazi tudós is beszélt, amikor külön felhívta a figyelmet a bármi módon begyűjtött műtárgyak gondos leltározásának szükségességére, vagyis arra, hogy a jövendő számára az illető tárgy ne csak egy legyen a sok millióból (különösen igaz ez a háborús tömegtermelés termékeire), hanem lehetőség szerint a tárggyal kapcsolatos minden ismeret is az utókorra maradjon.
1926 őszén megkezdődött a múzeum számára immár véglegesen átadott Nándor laktanya átépítése. Az 1847-ben, klasszicista stílusban épült laktanyaépület helyén már a korábbi időkben is katonai épületek álltak, a 19. század végén pedig egy északi szárnnyal toldották meg az épületegyüttest. A múzeum a Vérmező felé néző nyugati szárnyat kapta, a kiállítóhelyiségeket a korábbi legénységi hálótermekből alakították át. A múzeumi gyűjtemények 1929 nyarán költözhettek be az épületbe.
A világ testvérintézményeivel számos esetben sikerült jó kapcsolatot kialakítani, a múzeum szakemberei a 30-as években számos esetben külföldi árveréseken is részt vettek, az ott vásárolt anyag tovább gyarapította a múzeum anyagát. Az állandó kiállítás megnyitására azonban 1937. május 29-ig várni kellett, akkor rendkívül ünnepélyes keretek között végre megnyílt a magyar nemzet hadtörténelmét bemutató első állandó kiállítóhely, amelyért fél évszázada oly sokan és oly állhatatosan küzdöttek. Az állandó kiállítást az épület három szintjén, 36 teremben mutatták be, de számos műtárgy már kiszorult a termeket összekötő folyosókra is. A nagyszabású kiállítás 1715-től 1918-ig követte a magyar hadak történetét, de tematikus gyűjtemények (például a Katonai Mária Terézia Rend tagjainak ereklyéi) is helyet kaptak a rendszerben. A békés tudományos munkára azonban a történelem sodra nem sok időt engedélyezett. Bár 1941-ben még ünnepélyes körülmények között érkeztek a múzeum falai közé a Szovjetunióból visszakapott 1848-as zászlók, nemsokára ismét anyaggyűjtő tisztek indultak az új háború hadszíntereire, és újra háborús kiállításokat rendeztek, amelyekben a propaganda természetszerűleg nagyobb helyet kapott, mint a tudományosság.
1944 elejétől pedig már folyt a legértékesebb gyűjteményi anyagok csomagolása és óvóhelyekre szállítása, az állandó kiállítást pedig mindössze hét teremre redukálták, ahol "kevésbé értékesnek" minősített anyagot állítottak ki. 1944 novemberében megkezdődött a kitelepülés a somlóvári kastélyba, ahol azután a múzeum anyagát utolérte szörnyű végzete. A háborús pusztítás pontos felmérése tulajdonképpen a mai napig nem történt meg, és nem is történhet meg soha, hiszen a nyilvántartások, irattárak jelentős része is elpusztult, így az utódok gyakran azt sem tudták, mit keressenek. Mind a kitelepített, mind a Nándor laktanyában maradt anyagok igen jelentős veszteséget szenvedtek, az utólagos felmérések az egyenruházati gyűjtemény veszteségét például közel 90%-osra tették. Különösen szomorú, hogy a Somlóvárra került anyag nem közvetlenül háborús cselekményeknek esett áldozatul, hanem a harci cselekmények elülte után fosztogatták - feltehetően a szovjet csapatok, de valószínűleg a környékbeli lakosság is. Az 1848-as honvédzászlókat a szovjetek ismét elvitték.
A harcok következtében a múzeum épülete részben összeomlott, egyszóval az újrakezdés egyáltalán nem volt könnyű. Hivatalosan 1945. április 24-én rendelte el a honvédelmi miniszter a hadilevéltár és múzeum megalakítását (pontosabban újjáalakítását). Az érdeklődés homlokterébe az intézmény azonban csak 1948-ban került, amikor a szabadságharc centenáriuma alkalmából a Nemzeti Múzeummal közös kiállításon mutatták be a szabadságharc relikviáit. Erre az alkalomra érkeztek vissza ismét Moszkvából az 1848-as honvédzászlók is.
1958-ban újra egyesült a múzeum és a levéltár, az újjáépített Nándor laktanyában azonban folyamatosan csökkent a kiállítótér, mert egyre több hely kellett a gyűjteményi raktáraknak, illetve a növekvő szakembergárdának. 1963-ban hozták létre az épület udvarán a haditechnikai parkot, egy 1961-es felmérés szerint pedig a leltárkönyvekben közel 60000 tétel szerepelt. Az épületben bemutatott állandó jellegű és időszaki kiállítások mellett a múzeum olyan projektekben is részt vett, mint például a magyar Vörös Hadsereg egy páncélvonatának rekonstruálása és múzeumvonatként való közlekedtetése 1969-ben, a Tanácsköztársaság fél évszázados évfordulóján. Az 1948-as évhez hasonlóan az 1998-as 150 éves évforduló is a múzeumra irányította a közvélemény figyelmét, a szabadságharcra emlékező "Fényesebb a láncnál a kard" című kiállítást Göncz Árpád köztársasági elnök nyitotta meg. A kiállítás nívódíjat nyert.
