A magyar fővárost 1944. november eleje óta védő, 1944. december 25-től bekerítésben harcoló német–magyar csapatok az elégtelen utánpótlás miatt 1945. február 11-ig szinte teljesen kifogytak a lőszerből, üzemanyagból, élelemből és egészségügyi készletekből és a budai Várhegy körzetébe, valamint a Gellért-hegyre szorultak vissza. A Dunántúlon 1945 januárjában háromszor is megkísérelt német felmentés kudarcba fulladt. A védők parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok – Adolf Hitler parancsa ellenére – ekkor a kitörés mellett döntött. Az utolsó létszámnyilvántartás szerint 43.900 (ebből 23.900 német) katonából 11.600 (ebből 9600 német) sebesült volt.
Február 11-én este 20 óra körül a védők egy része (különböző becslések szerint 16.000-18.500 fő, zömében németek, kisebb részben magyar katonák, nyilasok és polgári személyek) minimális páncélos-támogatással, főleg csupán kézifegyverekkel, több hullámban megindulva próbált nyugati-északnyugati irányban kitörni Budáról és elérni a saját csapatok állásait a Dunántúlon. A Széll Kálmán tér – Széna tér – Margit körút vonalában megindított, rendkívül súlyos veszteségekkel járó kísérlet során legfeljebb 700-800 főnek sikerült elérnie a német–magyar állásokat. A többiek a február 17-ig tartó Buda környéki szovjet tisztogató művelet során elestek vagy fogságba kerültek, illetve örökre nyomuk veszett.
A korabeli szovjet vázlaton vastag kék nyíl jelzi a kitörés irányát. A piros vonallal határolt területen 1945. február 12-én hajnalban a kitörők egy részét bekerítették a szovjet csapatok.