menu in

A Magyar Arany Vitézségi Éremmel kitüntetettek a második világháborúban

Bakondy Imre törzsőrmester[1]

(1912-1981)

 

1912. május 6-án született a Hunyad vármegyei Marosillye településen. Édesapja Bakondi Béla, édesanyja Paul Erzsébet. A négy elemi és két polgári iskola elvégzése után a géplakatos szakmát tanulta ki és motorszerelőként dolgozott. Tényleges szolgálatát 1933. október 5-én kezdte meg, amikor a magyar királyi I. honvéd tüzérosztályhoz vonult be, ahol az aknavető üteghez került, majd 1940 májusától a 10. kerékpáros zászlóalj tüzérütegénél szolgált. Később gépkocsi műmesteri tanfolyamot végzett és 1941. január 15-én őrmesterré léptették elő és egyben felvették a hivatásos állományba. 1942. július 2-án az I. honvéd gépkocsizó könnyű tüzérosztály állományába került és alakulatával 1942. július 26-án került ki a doni hadműveleti területre. 1942 őszén Dicsérő Elismerésben részesült a tüzérosztály gépkocsi állományának javításában végzett munkájáért. A doni hadműveleti területről szerencsésen hazatért 1943 áprilisában. 1944 júliusában törzsőrmesterré léptették elő. Következő bevetésére 1944. szeptember 13-án került sor, amikor tüzérosztálya részt vett Arad visszafoglalásában, és kiverték a román csapatokat a városból. A Dél-Erdély felől előretörő komoly fölényben lévő szovjet csapatokkal szemben azonban a honvéd alakulatok nem tudtak érdemben védekezni, így fokozatosan vissza kellett vonulniuk. A szentesi hídfőben vették föl a harcot a jelentős páncélos erőkkel támadó szovjet csapatok ellen. A szentesi hídfőben a 2. huszárezred I. osztálya Tomka Emil őrnagy parancsnoksága alatt szervezte a védelmet. A szűkebb hídfőben az osztály 1., 5. és 6. százada helyezkedett el. A T-34 harckocsikkal támogatott támadás ellen egész nap szívósan védekeztek, lehetővé tették a visszavonulást és az eszközök egy részének megmentését. A harcok hevességét jól jellemzi a korabeli hadijelentés: „A Szentes, Csongrád, kecskeméti ütközetben a honvéd csapatok 34 ellenséges harckocsit biztosan kilőttek. Ebben a számban a saját légierők által megsemmisített ellenséges páncélosok nem foglaltatnak benne.” Itt harcolt Bakondy is, az I. honvéd gépvontatású tüzérosztály kötelékében. A hídfő kiürítésekor végrehajtott kimagasló teljesítményért javasolták a Magyar Arany Vitézségi Éremre: „…ama kimagasló vitéz magatartás elismeréséül, hogy 1944 október 8-án a súlyos ellenséges tűz alatt álló szentesi Tisza hídon át, egy kisebb önként jelentkezőkből álló osztag élén vontatójával öt ízben átment a folyó keleti partjára és tüzérosztályának négy !övegét a hozzájuk tartozó értékes műszerekkel és híradó anyaggal együtt vakmerő bátorságával mentett meg az ellenség kezére jutásától.” Bakondi Imre törzsőrmesternek, mint a m. kir. Honvédség 32. tagjának, 1944. november 10-én adományozták a Magyar Arany Vitézségi Érmet. Bakondy 1945. május 9-én Budweiss-nél esett szovjet hadifogságba, Izsevszkbe, a 371. számú hadifogolytáborba került. A szovjet lágert szerencsésen túlélte és 1948 júliusában tért haza. Hazatérése után traktorgyárban helyezkedett el és eredeti szakmájának megfelelően géplakatosként dolgozott nyugdíjazásáig. 1981. október 10-én hunyt el, az örkényi temetőben nyugszik.

 

vitéz Delacasse Gábor testőr őrmester[2]

(1914-1943)

 

Budapesten született 1914. szeptember 7-én. A tanítóképző elvégzése után kántori képesítést szerzett, de a meglehetősen eleven fiatalembert ez a pálya nem elégítette ki, ezért figyelme a honvédség felé irányult. 1936. október 5-én vonult be tényleges szolgálatra az 1/I. huszár osztályhoz, majd felvételét kérte a testőrséghez, ahol 1939. április 21-én próbaszolgálatos testőr szakaszvezetőként vették állományba. A jó fizikai, szellemi képességekkel bíró Delacasse Gábort 1940. december 1-jén vették föl a hivatásos állományba. Az 1942. évi minősítése szerint: „A szakaszparancsnoki állás tartós betöltésére igen alkalmas. Magastermetű, erős, egészséges. Csapatszolgálatra alkalmas. Összegyéniségénél fogva kiváló tiszthelyettes.” 1942. december 1-jén léptették elő őrmesterré. A testőrség állományából, tapasztalatszerzés céljából néhány tisztet és tiszthelyettest a 2. honvéd hadsereg doni hadműveleti területére vezényeltek. Így került ki a Donhoz Delacasse őrmester is 1942. október 10-én, ahol a 32/I. zászlóaljnál kapott beosztást. A vállalkozó szellemű őrmester kiérkezése után kilenc nappal már jelentkezett is egy fogolyszerző akcióra. Egy tűztámogató csoport parancsnokaként a Don jobb partjáról biztosította az átkelő csoportot. 1942. október 28-án egy ellentámadásban hívta fel magára ismét a figyelmet, majd november 4-én újra vállalkozásra jelentkezett. Egy hat főből álló rohamraj élén kelt át a Donon az egyik géppuskafészek kiemelése céljából. A sikeres vállalkozás után könnyű sebesüléssel tért vissza társaival a saját állásokba. December 2-án az addigra már legendás hírű tiszthelyettes egy tízfős felderítőcsoportot vezetett a Don túlsó partjára, ahonnan csapatát ismét szerencsésen visszahozta. 1943. január 2-án Delacasse őrmester újabb vállalkozásra jelentkezett. A Don egyik kisebb kiszögelésében, az ún. „Csizmában” az oroszok több bunkert is építettek, ezek megsemmisítése alapvető fontosságúvá vált, amelyet Delacasse őrmester nagyszerűen megoldott. Az ezredparancsnoka a sikeres vállalkozásért a Magyar Arany Vitézségi Éremre terjesztette föl. Az 1943. január 12-i szovjet áttörés alatt Delacasse őrmester a frontvonal mögött 10 kilométerre Szaguny településen tartózkodott páncélos elhárító tanfolyamon. A szovjet támadás kibontakozásával a tanfolyam hallgatóiból rohamegységeket szerveztek. Delacasse őrmestert a 23. rohamszázad egyik szakaszparancsnokának osztották be. A visszavonulás során 1943. január 18-án Goncsarovka faluba értek. Egy ellentámadás során itt halt hősi halált. 1944. június 1-jén adományozták részére posztumusz a Magyar Arany Vitézségi Érmet, mint a m. kir. Honvédség 30. tagjának. Delacasse Gábor testőr őrmester részére alig több mint három hónapos frontszolgálatáért a honvédségben minden bizonnyal egyedülálló módon, összesen öt Vitézségi Érmet adományoztak!

 

 

Hegedüs Sándor őrvezető[3]

(1919-1981)

 

1919. szeptember 5-én született Tiszaugon. Édesanyja Csillag Erzsébet. Családjával szülőfalujában élt, szüleivel együtt gazdálkodott. Ceglédre vonult be a 7/II. zászlóaljhoz, és ezzel az alakulattal, mint golyószórós csatár került ki a doni hadműveleti területre. Az augusztus 10-i Don-menti harcok során erős ellenséges csapat rohanta meg golyószóró állását. A küzdelem során arcán, kezén és lábán is könnyebben sebesült. Jobb szeme világát elvesztve bal kezére vette át a golyószórót és bal szemmel célozva tovább tüzelt, így verte vissza a támadást. 1942. szeptember 24-én egy vállalkozás során az oroszok fogságba került. Fogságból való visszaszökése közben taposóakna robbanás következtében súlyos hasfali és mellkasi sérüléseket szenvedett Az est beálltával az ellenséges vonalon keresztül elmondhatatlan nehézségek és vérveszteség árán visszakúszott századához. Súlyos sebesülésével a kassai 551. hadikórház növedékébe jutott, sebesüléseiből több hónapos kórházi kezelés után épült fel, de a testében maradt szilánkok miatt egészségét nem nyerte vissza. Hegedűs Sándor őrvezetőnek, mint a m. kir. Honvédség 25. tagjának, 1943. január 7-én adományozták a Magyar Arany Vitézségi Érmet. Súlyos sebesülése miatt számára a katonai szolgálat véget ért, de fizikai munkát többé már nem tudott végezni. Alkalmi zenélésből élt, majd a helyi termelőszövetkezet méregraktárát kezelte. 1982. október 21-én bekövetkezett haláláig szülőfalujában élt, a tiszaugi köztemetőben alussza örök álmát. 

 

 

Kádas Géza szakaszvezető[4]

(1917-1986)

 

1938 októberében kezdte meg tényleges szolgálatát. Később Jutason tisztes iskolát végzett és hivatásos állományba került. 1944 tavaszán az 1. hadsereg mozgósítását követően a nagyváradi 25. honvéd gyalogezred állományában került ki a galíciai hadműveleti területre.  Az Arany Vitézségi Érem odaítélésének indoklása szerint: „A 25. gyalogezred szakaszvezetőjeként vett részt az 1944. május 6-16. közötti súlyos védelmi harcokban. Május elején Kolomeánál az egyik uralgó magaslatért a Hlubok-ért folyt a harc. Raját személyes példaadással és hatalmas lendülettel vezette. Több kisebb ellenséges csoportot kézigránáttal küzdött le. Egy golyószóró fészket közelharcban, szuronyrohammal foglalt el, és zsákmányolta a tűzkész golyószórót. A következő napok megújuló támadásai során volt olyan éjszaka, hogy öt rohamot vertek vissza. Május 9-én amikor századának valamennyi tisztje és tiszthelyettese megsebesült, a századparancsnokságot öntevékenyen átvette. Az ellentámadásuk az intenzív aknatűz miatt nem tudott kibontakozni, és vissza kellett vonulniuk, de az kibontakozó túlerejű ellenség támadását nemcsak visszavetette, hanem az ellenséget teljesen meg is semmisítette. Két sebesült társát visszahozta, és golyószórójával fedezte a visszavonulást. Egyik vállalkozása során nyakán szilánktól sebesült, de a kötözőhelyről visszatért alakulatához. A harccsoportban mindenki ismerte elszánt bátorságát, mellyel új erőt öntött bajtársaiba. Május 16-án erős támadást kapott a 42 főre olvadt százada, a harc során bal lába olyan súlyosan sérült, hogy azt később amputálni kellett. A küzdelmet eszméletvesztésig vezette tovább.” Kádas Géza szakaszvezetőnek mint a m. kir. honvédség 35. tagjának, 1944. december 17-én adományozták a Magyar Arany Vitézségi Érmet A székesfehérvári hadikórházban, a nyugatra települő kórházvonaton kezelték, lábadozott. Itt ismerte meg az ápolónővérek között későbbi feleségét. Hadirokanttá nyilvánították és így a háború végéig már nem került alkalmazásra.  Az igazoló eljárás után nyugállományba helyezték 1946. február 1-ével. A kommunista hatalomátvételt követően a társaihoz hasonló nehézségekkel kellett szembesülnie, hadirokkanti mivoltát elismerték ugyan, azonban nyugdíjat nem folyósítottak részére. Később portásként sikerült elhelyezkednie. 1986. június 28-án hunyt el, Székesfehérváron a Béla úti temetőben nyugszik.

 

 

Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntetettek a második világháborúban

 

vitéz Duska László  százados[5]

(1912-1987)

Vitéz Duska László 1912. február 5-én született Bártfán. Édesapja, vitéz Duska György 1915 áprilisában határrendőrtisztként halt hősi halált az Al-Duna védelmében, Kladovo térségében. (A vitézi címet 1929-ben posztumusz kapta meg). Az apa nélkül maradt négy fiúgyermek, József, György, László és Alajos a soproni m. kir. II. Rákóczi Ferenc Honvéd Főreáliskola elvégzése után a Ludovika Akadémiára nyert felvételt. A két legidősebb testvér József és György ikrek voltak, ők 1933-ban, Alajos pedig 1935-ben végezte el az akadémiát. Vitéz Duska József százados a m. kir. 1. honvéd gépkocsizó lövészzászlóalj kötelékében 1944. szeptember 21-én hősi halált halt Kürtösön, Arad térségében. Részére posztumusz adományozták a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét hadiszalagon, kardokkal. Duska György százados egy gépkocsizó lövészszázad parancsnokaként szolgált a háború alatt. Duska Alajos, később ugyancsak százados, a Ludovika elvégzése után egy kerékpáros alakulathoz került.Duska László az akadémián jeleskedett testnevelésből és 1934-ben lövészbajnokságot is nyert. A LASE (Ludovika Akadémia Sportegyesület) bajnokságán 1932-ben Duska 6. lett a hadipuska-céllövő versenyen, míg a torna, nyújtó, gyűrű, ló és műszabadgyakorlatok versenyén 1. helyezést ért el. Ezzel az összetettben 1. lett Duska László. 1934. augusztus 20-án avatták gyalogos hadnaggyá és ekkor kapott beosztást a kecskeméti m. kir. 7. honvéd gyalogezred I. zászlóaljához. 1938. szeptember 1-jén léptették elő soron főhadnaggyá. Részt vett a felvidéki, erdélyi bevonulásokban és a délvidéki hadjáratban. 1942. április 1-jén nevezték ki századossá, majd ezredével a keleti frontra vezényelték. Duskát a 7/I. zászlóalj ikeralakulatához irányították, a 37/I. zászlóaljhoz. A százados végigharcolta a hídfőcsatákat, amelyek során kétszer is megsebesült. Először 1942. augusztus 28-án könnyebben, majd 1942. szeptember 24-én Galdajevka térségében ellenséges puskagolyótól súlyosabban, de sebesülése dacára saját kérésére az alakulatánál maradt. Duska 1943. január 1-jéig a 37/I. zászlóalj parancsnoka volt, majd a 37/III. zászlóaljat helyezték parancsnoksága alá. Az 1943. január 12-i szovjet áttörés után mindkét alakulatot alárendelték. Ezek az alakulatok ekkor már közel sem rendelkeztek a teljes létszámmal, a 37/III. zászlóaljat például már csupán mintegy másfélszázadnyi erő jelentette. Január 14-én az északnyugati irányból az állásokba betörő orosz erőket a Duska vezette harccsoportnak sikerült visszaszorítania. Előjárójának, Rumy Lajos ezredesnek az eseményeket követően megírt jelentése szerint: „Áttörve, háromrészre szakítva, minden összeköttetéstől elvágva és minden oldalról bekerítve állt ellen a zászlóalj az oroszok rohamának… A 15-én hajnalban megindított ellentámadásban a déli órákig aránylag kevés veszteséggel sikerült a 37/III. zászlóaljat összegyűjteni és rendezni olyannyira, hogy még 15-én délután újabb alkalmazásra készen állott.” Január 16-án a m. kir. 13. könnyű hadosztály (ez alá tartozott a Duska-harccsoport), a német 168. gyaloghadosztály, valamint a m. kir. 10. és a m. kir. 12. könnyű hadosztály egyes alakulatai Osztrogozsszk városába vonultak vissza. Itt körkörös védelemre rendezkedtek be, feladatuk a visszavonuló csapatok fedezése volt. A város tartása azonban az egyre fokozódó lőszer és egyéb anyaghiány miatt pár nap múlva lehetetlenné vált. A beígért légi úton történő utánpótlás a rettenetes, mínusz 30 °C-os hideg és a hófúvás miatt nem volt kivitelezhető.  

A kitörésig a városban maradt erők óriási fizikai és pszichikai nyomás alatt álltak. Január 19-én például az egyik meghátrált német alakulat csak Duska százados erélyes fellépésének köszönhetően foglalta el újra az állásait. Az előbb idézett jelentés így folytatódik: „Egy német osztag jött visszafelé. Pisztollyal tudtam csak megállítani őket. Parancsnokuk, egy német hadnagy, azzal érvelt, hogy nekik 16 h-kor kell visszajönniük. De mert az ő óráján éppúgy 15 h volt, mint az enyémen, visszazavartam őket. Jó is volt, mert az oroszok hatalmas aknavető tűzelőkészítéssel megkezdték a beszivárgást Nov. Ssotja felől és Északról.” A kivonulás négy lépcsőben történt, 19-én este indult és 20-án hajnalban ért véget. A kitörés első három lépcsőjét a német alakulatok alkották, az utóvéd szerepe pedig a magyar csapatokra hárult. Duska közvetlen előjárójától, a budapesti m. kir. 31. honvéd gyalogezred parancsnokától, Rumy Lajos ezredestől kapott parancsot, hogy zászlóaljaival az utolsó lépcső ékét alkotva az ezred élén nyugati irányban hajtsa végre a kitörést. A fenti parancs teljesítéséről a Mária Terézia Rend elnyerése iránt benyújtott kérvényének véleményezésében az alábbiakat olvashatjuk:„Duska százados a kapott parancs végrehajtására irányuló tájékozódás és szemrevételezés során – az ellenség helyzetének és csapatainak állapotára vonatkozó mérlegelés után arra a meggyőződésre jutott, hogy a kapott parancs szerinti NY. irányú támadás végrehajtása – még zászlóaljának megsemmisülése árán – sem fogja az ezredparancsnok céljának elérését eredményezni. Ezért a kapott paranccsal ellentétben Ny. helyett D. irányú támadásra határozta el magát.”A támadás irányának módosításával és ez által a parancs megváltoztatásával Duska százados hatalmas felelősséget vállalt magára. „Duska százados helyzetmegítélése helyes volt, amit az is bizonyít, hogy az ezred másik zászlóaljának (Szűcs zászlóalj) Ny. irányú támadását az ellenség nehéz fegyvereinek és harckocsijainak tüze megakadályozta (az lényegében meg sem indult). Ezután az ezredparancsnok ÉNY felé kereste a kibontakozást és amikor ez nem sikerült – anélkül, hogy ekkor Duska százados D. irányú támadásáról tudott volna – maga is elhatározta a D. irányú támadást.” A legyengült és felszereléssel alig rendelkező csapatok állandó támadások közepette hajtották végre a vállalkozást. Ilyen helyzetben csak a kivételes vezetői képességű és határozott fellépésű parancsnok vezetésével van esély a sikerre. A már idézett dokumentum így ír erről: „Duska százados a támadás alatt állandóan az élen haladva vezette zászlóalját. Az általános fejetlenségben és zűrzavarban mintaszerűen erélyes fellépéssel rendezte szét-szétszóródó kötelékeit, vitéz magatartásával és személyes példájával pedig többször magával ragadta már-már csüggedő legénységét (pl. géppuskafészkek megrohamozása, a visszahúzódó ellenség erélyes követése, stb.).” A visszavonulást több más tényező is hátráltatta, amiről Duska százados ekképpen számolt be az 1943. március 12-én Rumy ezredesnek írt jelentésében: „21-én igen lassú menet, folytonos torlódásokkal. Tény, hogy a németek szedték a lábukat a legszaporábban. És amikor tehették a kevés megmaradt járművűnket is el-ellopdosták. Két németet felpofoztam, mert ellopták azt az autót is, amelyiken én mentem és levakarták róla a felségjelet. Csak később tudtam meg, hogy az egyik százados volt.” Közvetlenül a kitörés megkezdése előtt a százados háromszoros repeszsérülést szenvedett a mellette felrobbanó aknagránáttól. 1943. február 2-án Duska tüdősérüléssel és 40 fokos lázzal került az 524. hadikórház állományába, kórjelentése: „mellkas szilánk sérülés”. Hazaszállítása után a debreceni kórházban lábadozott. Duska 1943. augusztus 4-én felvételét kérte a Mária Terézia Rendbe, de ez nem történt meg. 1943. augusztus 5-én vitézzé avatták. A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet a Honvédség 4. tagjaként 1944. február 3-án adományozták részére. Abban a megtiszteltetésben volt része, hogy az adományozási ceremóniára a budai Várban került sor, ahová a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érem 3. adományozottjával, vitéz dr. Merész László hadnaggyal együtt rendelték be. A kormányzó személyesen adta át a kitüntetést a két hős tiszt részére. 1944. július 9-én a Honvéd Vezérkar főnök 3. osztályához vezényelték, majd 1944. szeptember 20-án a budapesti m. kir. Honvéd Hadiakadémiára helyezték. Következő vezénylése a Hirschbergben működő német Hadiakadémiára történt 1945. január 7-én. A háború vége is Németországban érte, feleségével és négy gyermekével. A Koblenz melletti menekülttáborban kerültek a francia zónába. A család 1949-ben vándorolt ki Kanadába. Duska először farmerként tartotta el családját, majd a háborút túlélt két fivérével együtt sikerült az olajiparban elhelyezkednie. Később geofizikus mérnöki diplomát szerzett és az Alberta-i mérnöki és geofizikai kamara teljes jogú tagjává vált. Több tanulmánya jelent meg szaklapokban. Jelentős szerepet vállalt a kint élő több ezres magyarság életében. Számos egyházi és társadalmi szervezet alapítója és elnöke lett. Áldozatos és kitartó munkája eredményeként jött létre a torontói egyetem magyar tanszéke és könyvtára, ahol azóta is folyik a magyar nyelv és irodalom oktatása. Az általa alapított Széchenyi Társaság könyvprogramjában feladatul tűzte ki a Magyarországgal szemben elkövetett történelmi igazságtalanság megismertetését az amerikai közvéleménnyel. Ennek érdekében angol nyelvű kiadványt jelentettek meg, amelyet 60 egyetemi és közkönyvtárnak juttattak el 50-50 példányban. Egyik első szervezője, majd központi vezetője volt a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének és halála előtt őre volt a Ludovika Akadémia bujdosó zászlajának. 1987. október 1-jén halt meg Cleveland-ben, a Calgary-i Saint Mary temetőben helyezték örök nyugalomra.

 

 

vitéz nemes alsótorjai Vastagh György ezredes[6]

(1896-1944)

Vastagh György 1896. március 23-án született Szabadkán. 1915-ben végezte el a hadapródiskolát és zászlósként került ki a frontra a szabadkai m. kir. 6. honvéd gyalogezred állományában. Ugyanebben az évben megsebesült és soron kívül előléptették hadnaggyá. 1917. augusztus 1-jén kapta meg a főhadnagyi rendfokozatot. A háború után 1919. augusztus 15-étől december 6-áig román internálótáborban volt Aradon. Innen hazatérve a Szegedi Katonai Körlet-parancsnoksághoz, majd Hajmáskérre a tangyalogezredhez osztották be. 1922-ben – a rejtés miatt – a rendőrség tartalékállományába került, 1924-ben pedig a vámőrségnél kapott rejtett beosztást. 1924 augusztusában a Ludovika Akadémiára vezényelték, a következő év őszén pedig itt vették állományba. 1926. május 1-jén léptették elő századossá. 1929-től 1932-ig a budapesti m. kir. 1. honvéd gyalogezred III. zászlóaljánál a géppuskás századnak volt a parancsnoka. 1932-től 1938-ig a Hajmáskéren felállított gépkocsizó csoportnál kapott beosztást. Közben elvégezte a törzstiszti tanfolyamot és 1937-ben kinevezték őrnaggyá. 1938-ban a m. kir. 2. honvéd gépkocsizó dandárnál kapott új beosztást. Ezután a Honvédelmi Minisztérium kiképzési osztályára került, majd pedig a Vezérkarfőnökség 5. osztályához. 1941. május 1-jén léptették elő alezredessé és október 1-jén nevezték ki a m. kir. 1. honvéd gépkocsizó zászlóalj parancsnokává. A keleti frontra zászlóaljával 1942 nyarán a m. kir. 1. tábori páncéloshadosztály kötelékében került ki. Alakulatával részt vett a hídfőcsatákban. Személyes bátorságával és példamutatásával kétszer is kitűnt ebben az időszakban. 1942. augusztus 5-én a szovjet csapatok Korotojak térségében áttörték a m. kir. 10. könnyű hadosztály védőkörletét, ezért a m. kir. 12. könnyű hadosztályt és az 1. páncéloshadosztályt vetették be a szovjet erők elreteszelésére. A m. kir. 1. honvéd gépkocsizó lövészdandár augusztus 7-én kapcsolódott be a harcokba. Vastagh alezredes – augusztus 8-ától – ideiglenesen a dandár parancsnoka lett. A lövészdandár augusztus 7-étől 21-éig vívta a leghevesebb harcokat, ez alatt a harckocsi és a páncélvadász zászlóaljak segítségével mintegy 7 zászlóaljnyi szovjet erőt őröltek föl. A dandár hadműveleti naplója szerint: „VIII. 10. és VIII. 11-én az elg. számos és nagyerejű áttörést kísérelt meg... Vitéz Vastagh alez. harccsoportjának VIII. 12-i ellentámadása az elg -t jórészt megsemmisítette és foglyul ejtette, az elg.-et visszaverte és a Potudan mentén egészen a Don könyökig, innen kezdve arccal Korotojak Ny-i szegélye felé az elg. további előretörését feltartóztatta.” Vastagh György következő fegyvertényét a szeptember 16-án történt sztorozsevojei ellentámadásnál hajtotta végre, amikor dandárának – az egri m. kir. 14. honvéd gyalogezreddel közreműködve – sikerült a falut a szovjet csapatoktól elfoglalni. Habitusára jellemző a következő, róla készült jelentés: „Kétségtelen az, hogy a csekély erőkkel való ellentám. megindítása és annak sikeres lefolyása v. Vastagh ezds. személyes fellépésének, erélyének, valamint példamutató vitéz magatartásának köszönhető elsősorban. Mint löv. dd. pk. nem lett volna mindaz kötelessége amit tett, az ellentám. megszervezését és vezetését teljes felelősséggel rábízhatta volna valamely alpk.-ára.” Még árnyaltabb képet kapunk Vastaghról és a beosztottjai viszonyáról, abból a búcsúlevélből, amit egyik századparancsnoka írt neki áthelyezése előtt:„Most, hogy Alezredes Úr parancsnoksága alól kikerültem, tán nem fog hízelgésnek hangzani, ha jelentem, hogy eddigi összes háborús parancsnokaim közül Alezredes Úrban találtam meg azt az ideált, amelynek egy vezetőt mi, századparancsnokok képzeltünk. Alkalmam volt Alezredes Úrra válságos pillanatokban feltekinteni és tudom, hogy valamennyien, Alezredes Úr csodálatos nyugalmából, biztonságából és hihetetlen bátorságából merítettünk erőt. Sohasem fogom azt a képet elfelejteni, amikor Alezredes Úr az ellenséges harckocsi tűzben felugrott a fedezék tetejére és eközben ráért arra, hogy engem leintsen, mert idegesen kiabáltam egy hírvivőre! Ha valaha megadná az Isten, hogy én is eljussak ilyen magasságig, - életem célját el is értem. Amit az iskolapadban, békeszolgálatban Hajmáskéren láttunk munkabírásban, következetességben, szigorban, de bajtársi-úri életben is Alezredes Úrtól, azt Alezredes Úr itt a harctéren úgy megkoronázta előttünk, tanítványai előtt, hogy valóban példaképünkké vált. Mélyen sajnálom, hogy nem szolgálhatok tovább Alezredes Úr dandárjában. Hinni szeretném, hogy erre még lesz alkalmam békében és háborúban egyaránt. ” Vastagh alezredest november 1-jén kinevezték a dandár tényleges parancsnokává, majd a dandár december 1-jén ezreddé alakult át. Az alezredes december 14-én 28 nap (utazási napokon kívüli) szabadságra távozott, így a január 12-i szovjet áttörést követő harcokban és a visszavonulásban nem vett részt. Vastaghot 1943. május 1-jén kinevezték ezredessé. Beosztási helye nem változott, maradt az 1. gépkocsizó lövészezred élén. Ezredével a m. kir. 3. hadsereg keretén belül 1944. őszén vezényelték újra a frontra. A szeptember 13-án meginduló támadás során az 1. gépkocsizó lövészezred elfoglalta Aradot. Vastagh ezredes a magyar lakosság ovációja közepette alakulata élén vonult be a városba. Az ezredest minden bizonnyal komoly elégtétel töltötte el, hogy ő foglalhatta el azt a várost, ahol 1919-ben román hadifogságát töltötte. Erről tanúskodik feleségéhez írt levele is: „A magyar sors nekem jutatta azt a kivételes kegyet, hogy 26 év után csapataim élén én foglalhattam vissza Aradot. 13-án 11 h-kor léptük át a Trianon-i magyar határt és már délután 4-kor Arad kapuit döngettem Kelet felől és ½ 6-kor már Arad főterére én dübörögtem be elsőnek élharckocsim tetején állva…” A támadás során 32 db JU-87-es „Stuka” zuhanóbombázót, 3 vonatszerelvényt, 30 mozdonyt és hatalmas mennyiségű hadianyagot zsákmányoltak. A hónap második felében az előretörő szovjet erők elől az ezred visszavonult, és legsúlyosabb harcait Szentesnél vívta szeptember 30. és október 9. között. 1944. október 9-én Vastagh ezredes alakulatával kitört a szovjet csapatoktól körülzárt szentesi hídfőből, és visszafoglalta az orosz páncélosok által körülzárt Tisza-hidat. Ezzel az akcióval lehetővé tette több alakulatunk számára a visszavonulást a hídfőből. A harcok hevességét tükrözi a Vezérkarfőnökség jelentése: „A Szentes, Csongrád, kecskeméti ütközetben a honvéd csapatok 34 ellenséges harckocsit biztosan kilőttek. Ebben a számban a saját légierők által megsemmisített ellenséges páncélosok nem foglaltatnak benne.” A hídfő kiürítése után a Tisza csongrádi partján egy kiépített tüzérségi figyelőállásban helyezkedett el Vastagh ezredes. A harcálláspontját ért tüzérségi telitalálattól súlyosan megsebesült – lábán és hasán szenvedett szilánk sebesülést – és a kecskeméti csapatkórházba szállították. Az orvosi beavatkozás ellenére másnap belehalt sérüléseibe. Temetésére 1944. október 17-én Budapesten a Farkasréti temetőben, katonai tiszteletadással került sor. Holttestét később a családja exhumáltatta és Balatonalmádiban helyezték végső nyugalomra. A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet 1944. november 24-én halála után kapta meg a honvédség 13. tagjaként, amely a Honvédségi Rendeletek 1945. január 16-i 2. számában jelent meg.

 

 

 

 



[1] Folyamatban lévő kutatás alapján.

[2] Maruzs Roland: Goncsarovka, 1943. január 18. – Egy nap hadikrónikája és hősei (Katonaújság, 2010)

[3] Folyamatban lévő kutatás alapján.

[4] Folyamatban lévő kutatás alapján.

[5] Illésfalvi Péter - Kovács Vilmos - Maruzs Roland: Vitézségért - A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntetettek a második világháborúban (Szeged, HK Hermanos Kiadó, 2011)

 

[6] Illésfalvi Péter - Kovács Vilmos - Maruzs Roland: Vitézségért - A Magyar Tiszti Arany Vitézségi Éremmel kitüntetettek a második világháborúban (Szeged, HK Hermanos Kiadó, 2011)

Parancsnokság Parancsnok helyettes Parancsnok Tudományos helyettes Parancsnoki Titkárság Személyügyi Iroda Jogi és Igazgatási Osztály Törzsosztály Hadtörténeti Kutató Intézet Hadtörténeti Kutató Osztály Szerkesztőség Hadtörténeti Múzeum Tárgyi Gyűjteményi Osztály Dokumentációs Osztály Múzeumpedagógiai Osztály Haditechnikai Gyűjtemény és Nyilvántartó Osztály Kiállítás Üzemeltető Osztály Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár Bécsi Kirendeltség Hadtörténelmi Levéltár Hadtörténeti Térképtár Hadtörténeti Könyvtár Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság Belföldi Hadisírgondozó Osztály Külhoni Hadisírgondozó Osztály Pályázati Monitoring Osztály Gazdasági Igazgatóság Gazdasági Osztály Pénzügyi Részleg Központi Irattár Nyilvántartó Osztály Irattári Osztály Igazolási és Ügyfélszolgálati Osztály