1444. november 10-én szenvedett vereséget a magyar sereg Várna mellett.
Bár az I. Ulászló magyar és lengyel király, valamint Hunyadi János vezette 1443-44-es hosszú hadjárat nem hozott tartós eredményeket a keresztény sereget sújtó ellátási problémák és a lópestis miatt, 1444 őszén kedvezőnek tűnt egy újabb, több sikert hozó hadjárat indítása a Balkánon, a török előretörés megakadályozására Európában. II. Murád – akinek erejét egy birodalma ázsiai felében, a karamáni emírségben kitört lázadás kötötte le – 1444 nyarán kedvező békét ajánlott I. Ulászlónak. Giuliano Cesarini bíboros és pápai legátus kérésére és javaslatára az uralkodó – és a nevében eljáró Hunyadi János – esküt tett a szultánnal kötött egyezség semmisnek tekintésére.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a török szultán kénytelen visszatérni Anatóliába, Hunyadi János saját seregeivel Orsovánál átkelt a Dunán, ezzel egy újabb hadjáratba kezdve a Balkánon, megszegve a 10 évre szóló békeszerződést. Seregeihez csatlakoztak később I. Ulászló magyar és lengyel csapatai, majd Nikápoly mellett csatlakozott hozzájuk II. Vlad havasalföldi vajda serege, valamint bolgár segéderők. Az egyesült keresztény sereg azonban így sem érte el a 20.000 főt. A helyzetet tovább rontotta, hogy a pápai legátus által pápai, burgundiai, genovai és velencei hajókból ígért tengeri haderő, csupán 20 hajót számlált, amellyel, a tervekkel szemben, képtelenség volt blokád alatt tartani a Boszporusz és Dardanellák közt húzódó partszakaszt a szultán átkelését megakadályozandó. Ezt tetézte a genovai flottarész árulása, akik fejenként egy aranyért szállították át a török hadsereget Európába.
A szárazföldi hadjárat a november 9-én elért Várna váráig nem ütközött komolyabb ellenállásba. November 10-én viszont azzal szembesültek, hogy a törökök fő ereje alig 4 km-re táborozik Várnától északra, elzárva ezzel az egyesült keresztény sereg visszavonulásának útját. A reggel tartott haditanácson sokan a visszavonulást fontolgatták a török délről történő megkerülésével, Cesarini bíboros a szekérvárban várta volna meg a keresztény hajóhadat. Végül Hunyadi elképzelése érvényesült, aki egyetlen lehetőséget látott a helyzet megmentésére: a minél gyorsabb támadást.
Hunyadi a sereget a mocsaras Devnyai-tóra támaszkodva állította fel arccal észak felé. A balszárnyát a tó mellett Szilágyi Mihályra bízta, a derékhadat maga a király, I. Ulászló vezette, míg a balszárnyat Tallóci Frank horvát bán. Az arcvonal enyhe körívet írt le, a balszárny pedig az attól kissé hátrébb felállított szekérvárra támaszkodott, ahol a tüzérséget is elhelyezték. A török arcvonal szintén félkörívben követte ellenfelét. A jobbszárnyon kaptak helyet a ruméliai csapatok, a szultán ettől kissé hátrébb állította fel középhadát, majd a jobbszárnnyal egyvonalban a balszárnyon kaptak helyet az anatóliai csapatok. Még balrább tolva az akindzsik és az aszabok kapták feladatul, hogy a reggel 9-10 óra környékén indított támadással és színleg visszavonulással kicsalogassák a magyar jobbszárnyat állásaikból. Rozgonyi Simon egri, és Dominis János váradi püspök harcászatban való járatlansága miatt ez a manőver sikerrel járt, és a magyar jobbszárny összeomlását Hunyadi akadályozta meg a tartalékba helyezett nehézlovasság élén. Közben a törökök a balszárnyon szintén hasonló hadicsellel próbálkoztak, ám Szilágyi kitartott állásaiban. A visszavonuló török bal- és jobbszárny láttán feltehetően Ulászló rosszul értelmezte a helyzetet, és elrendelte a magyar derékhad támadását.
A támadást feltehetően maga Hunyadi vezette, őt a király csapatai követhették megrohanva lóháton a török derékhadat alkotó janicsárokat. A csupán 500 fővel elindított lovasroham azonban megtorpant a törökök ellenállásán, a fiatal királyt pedig sikerült lerángatniuk haldokló lova hátáról és lefejezniük. Ulászló fejét ezután lándzsára tűzték, így üzenve meg a király elestét katonái számára. Ezt látva, valamint a török jobbszárny visszatértét érzékelve a keresztény katonák egymás után kezdték elhagyni a harcteret, majd Hunyadi, mentve a menthetőt, elrendelte a visszavonulást. A magára hagyott szekérvár még másnapig tartotta magát, ám annak védőit mind egy szálig megölték.
Pontos számadatokról nem rendelkezünk a veszteségekről, de a legmagasabb valószínűsíthető szám a keresztény erők részéről 11.000 főre tehető, míg török oldalon a veszteségek elérhették a 20.000 főt is. A csata rendkívül véresnek bizonyult, olyannyira, hogy Jókai Mór „Ilyen győzelmet csak ellenségemnek kívánnék!” szavakat adta II. Murád szájába.