menu in

Árpád-kor (896-1301)

A kalandozások idején a magyar törzsszövetségnek nyugati elbeszélő forrásokból rekonstruálható hadszervezetét a törzsi alapon szerveződött könnyűlovas csapatok alkották. Ezt a Géza nagyfejedelem, majd I. Szt. István király (uralk. 996-1038) által kialakított új, a vármegyékre alapozott hadszervezet teljesen átalakította. Az Istvánnak tulajdonított „Intelmek”, miként az István-kori törvények is a vitézre a miles terminust használja akik a társadalomnak a közszabad (liber) részéhez tartoztak. A szabadok, majd birtokos nemesek hadkötelezettsége az egész időszakban magától értetődően fennállt, a 13. századi krónikás, Kézai Simon a szabad állapot feltételének tekintette a hadakozási kötelezettség teljesítését. Ugyanakkor az általános mobilizáció nehézkessége és időigénye miatt az uralkodók mindig is ara törekedtek, hogy a hadszervezet folyamatos reformjai eredményeként ütőképes, gyorsan bevethető és gyakorlott csapatokkal rendelkezzenek, amit – a korszakban változó sikerrel - leginkább a kiváltságos helyzetbe hozott, külön fizetségben részesülő előkelők kontingenseivel, illetve a segédnépek vagy éppen fizetett zsoldos egységek alkalmazásával, e megoldások kombinációjával tudtak elérni.

A várak nevet is adtak a hadszervezet alapját képező várispánságoknak, amelyek részben a királyi megyékkel voltak azonosak, részben azokon belül helyezkedtek el. A megyébe azonban a nem királyi tulajdonú birtokok is beletartoztak, míg az ispánság estében ilyenről nem beszélhetünk. Ugyanakkor voltak megye nélküli, elsődlegesen katonai feladatokkal rendelkező várispánságok (például Bolondóc, ma Beckov, Szlovákia), míg a 13. század végére megszűntek, ill. beolvadtak a vármegyékbe. A hagyományos megyei csapatok mellett a segédnépek és könnyűlovasok (besenyők, székelyek, a tatárjárásig a muzulmánok, jászok) súlya és aránya mindvégig jelentős maradt, ami különösen majd a 13. században a kunok esetében súlyos feszültségekhez vezetett a hazai belpolitikában. A magyar királyi udvar törekvése az újabb és újabb segédnépek megnyerésére azt bizonyítja, hogy katonailag nagy szükség volt rájuk, s azokat a reguláris udvari csapatokkal együtt sikeresen tudták alkalmazni. A korábbi ún. „óriás vármegyék” osztódásával a megyék száma fokozatosan gyarapodott, az 1167-es bizánci–magyar háborúban már a megyésispánok közel fele, 37 vett részt, azaz a megyék száma ekkora elérhette a később állandósuló 70 körüli megyeszámot, a csapatonként átlagban 300–400 hadakozóval.

A korszak meghatározó reformjait II. András, és fia IV. Béla királyok valósították meg. II. András politikája megnövelte az újonnan szerveződő hadakozó réteg, a szerviensek erejét, és csökkentette a várszervezet gazdasági bázisát, ami azonban egészen a 14. századig magának a várszervezetnek a működését nem veszélyeztette. E reformnak központi eleme a királyi zászló alatt hadakozók számának nagymértékű növelése volt, ami egyet jelentett azzal, hogy azok, akik korábban a megyés ispánok zászlaja alatt jelentek meg a királyi seregben, ezentúl e kötelezettségüknek közvetlenül a király fennhatósága alatt tettek eleget. Az ispán zászlaja alatt változatlanul hadba vonultak a királyi várszervezet hadakozó elemei, a szervezetben különféle – így többek között a száznagyi, tizednagyi, hadnagyi – tisztségeket is betöltő várjobbágyok, a várnépek hadakozásra kiváltságot nyert rétege, a vendégek (hospes) és mindenekelőtt a megye területén élő szabadok. Tekintettel arra, hogy a páncélos katonák első említése az oklevelekben éppen a 13. századra tehető, a történészek korábban azt a következtetést vonták le, hogy a szerviensi, majd egységesülő nemesi kiváltságok, a fejenkénti királyi zászló alatti hadakozás mozgatórugója a nehézfegyverzetű páncélos katonaság életre hívása lett volna. Valójában inkább egymással párhuzamosan zajló folyamatokról van szó, amelyek véletlenszerűen erősíthetik egymást. A tatárjárás katonai kudarcát a hadszervezet túlélte, sőt a század második felében az országot kőből épült várak tucatjaival gyarapították.

 

Az Anjouk, I. Károly és I. Nagy Lajos kora (1301-1387)

A hagyományosan az Anjouknak tulajdonított „banderiális hadszervezet” elemei már korábban adottak voltak. Tényleges reformnak az ún. honor-rendszer kialakítása tekinthető. Azaz a korábban is meglévő hadszervezeti egység, a banerium-nak (zászlóalj) a honorhoz kötése volt. Az újonnan kinevezett országos méltóságok, a bárók és megyés ispánok honorként, tisztségként kapták méltóságukat, a hozzá kapcsolódó „szolgálati” birtokokkal együtt. A honor-birtokost, illette a honorhoz tartozó területen minden királyi jövedelem az övék lett, aminek fejében saját személyében és költségén a terület összes hadra fogható népességével - a honorja alá tartozó olykor több vármegye vagy királyi váruradalom nemeseivel, a királyi uradalmak népeivel, a kiváltságolt elemekkel és saját magánhadseregével - hadba kellett vonulnia.

Károly Róbert uralkodása (uralk. 1301/1308-1342) alatt mégis rendszeresen meghirdette a nemesi felkelést, az ún. generalis exercitus-t, csak néhány évben, főként 1316 előtt, és 1340 után nem, de ennek szervezése is a honor-birtokosok feladata lett. I. Nagy Lajos (uralk. 1342-1382) korában minden második évben hirdettek nemesi felkelést. Ennek időtartama néhány héttől több hónapig terjedhetett, s a jogszokásokkal, a szerviensek, majd a nemesek kiváltságaival ellentétben a nemesség részt vett a külországi hadjáratokon, aminek gyökerei szintén még az Árpád-korra nyúlnak vissza. Ugyanis az uralkodó az ország megtámadása esetén – mint mindenütt Európában – elrendelhette a nemesi felkelést, ilyenkor minden nemes - helyesebben minden nemesi háztartásból egy férfi - köteles volt hadba vonulni. A törvények elméletileg kimondták, hogy csak az ország határain belül vethető be a nemesi felkelés, azaz csak védelemre lehet felhasználni, és csupán meghatározott időre.

A század folyamán a fizetett, részben zsoldos katonaság jelentősége megnőtt, a honorosok kontingenseiben vannak a fizetett zsoldosok vagy éppen a fizetett familiárisok. A nagyszámú zsoldos alkalmazása I. Nagy Lajos itáliai hadjáratait jellemezte, a zsoldos csapatok között is voltak több éve együtt szolgáló, illetve alkalmilag szerveződött egységek. Az állandó sereg magvát azonban a királyi udvarban (aula) szolgáló, ún „királyi ifjak” vezette csapatok alkották, miközben a kun könnyűlovasság megőrzi korábbi súlyát a hadszervezetben.

 

Zsigmond király uralma (1387-1437), az oszmán törökök elleni küzdelem időszaka

Az 1390-es évektől egy agresszív világbirodalom, az Oszmánok megjelenése Magyarország déli határainál nemcsak a hadszervezetet, hanem a magyar hadügy egészét átalakította és folyamatos reformokra ösztönözte. Egészen az 1520-as évekig folytak a próbálkozások, hogyan lehet az ország erőforrásait úgy csoportosítani, hogy azok folyamatos bázisául szolgáljanak az ekkortól megszülető déli határvédelmi rendszernek, s egyúttal gyorsan mobilizálható mozgó csapatok felállítását biztosítsák. A nemesi felkelést ritkán hirdették meg, és még ritkábban vették igénybe. Zsigmond korán felismerte, hogy a tüzérséggel ellátott végváraknak kulcsfontosságú szerepük van a védelemben, uralkodásának a végére délen több mint húsz erős végvár épült, a költségekre Zsigmond igénybe vette a rendkívüli adót.

A király szabályozta és folyamatosan tökéletesíteni próbálta a nemesi felkelést, ami azonban maga is pénzbe került, hiszen az utánpótlásról és a külországi hadjáratokról az udvarnak kellett gondoskodnia. Az intézmény nehézkessége miatt Zsigmond király 1397-ben hívta életre a telekkatonaságot, amely hadkiegészítési kvóta alapján szervezte újjá a hadrendszert. Az 1415–1417-es rendszabályok olyan védelmi zónákat (confinia) határoztak meg, amelyeknek a katonai felügyeletét meghatározott világi és egyházi méltóságviselőkre bízta. Ők megszabott számú fegyveressel tartoztak hadra kelni az adott határvidékek védelmére. Zsigmond korában 2200 „lándzsát” szántak a déli határ védelmére, a 15. században szokásos háromfős lándzsákkal számolva több mint 6000, nagyobbrészt könnyűlovasból álló haderőt. Egyre általánosabb lett, hogy egyes bárók és főpapok saját költségükön szereltek fel magas minőségű, növekvő létszámú magánbandériumokat. A hadi szolgálat időtartama is nőtt, olyannyira, hogy bizonyos bandériumok szint bármikor mozgósítható maggal bírtak. Egy-egy hadvezérrel a király gyakran huzamosabb időre is köthetett zsoldosszerződést, amiben előre megszabták mekkora erővel, mennyiért, meddig álljon rendelkezésre

 

A Hunyadiak kora, Mátyás uralkodása (1440-1490)

Hunyadi János páratlan sikereit saját birtokainak és a királyi jövedelmek – jogszerű- felhasználásával finanszírozta. Mátyás korára az Oszmán Birodalom fenyegetése megkövetelte, hogy bárhol és bármikor bevethető modern zsoldossereg létét. A nagy létszámú seregnek – későbbi nevén a Fekete seregnek - a kincstár részéről való fizetése nagy teljesítmény volt, még ha a 15–20 ezres létszámnak folyamatosan csak egy 10–12 ezer fős részét alkalmazta a király, és a csapatok leginkább a Mátyás által meghódított környező területeken, Sziléziában, Lausitzban, Morvaországban, majd Ausztriában tartózkodtak. Ugyanakkor az évente akár kétszer is beszedett rendkívüli hadiadó, a kaszárnyák nélküli beszállásolások nagy megterheléssel jártak, s az utókorral szemben a kortársak nem voltak a felhasználás hatékonyságáról meggyőződve.

Az 1480-as évek első felében Mátyás összekapcsolta a hadkötelezettséget a zsoldossággal. A mozgósítási parancsok mágnásoknak, tekintélyes birtokos nemeseknek és városoknak szóltak, a katonáknak járó zsold megfizetésére pedig kötelezettséget vállalt, mintegy kényszerzsoldos-fogadási megbízásként. A zsoldos-fogadáson kívül fennmaradt a régi hadakozási rendszer is, azaz a telekkatonaság és ritkábban a nemesi felkelés igénybevétele, bár Mátyás gyakran alkalmazta azt a módszert, hogy külön adófizetés ellenében elengedte a hadba vonulást.

A magyar katonai potenciálhoz tartozott a végvárak védelmére fenntartott katonaságot is. Itt Zsigmond-kori előzmények után az 1470-es évek végén hozta létre Mátyás azt a védelmi rendszert, amely aztán 1521-ig, Nándorfehérvár elestéig és töredékeiben még Mohácsig biztosította az ország védelmét. Kettős végvárrendszer jött létre: a külső vonal legfontosabb várai keletről kiindulva Szörény, Nándorfehérvár (Belgrád), Szabács, Szrebernik, Jajca, Bihács, Klissza voltak. Katonailag két védelmi övezet létezett: Szörénytől és Karánsebestől nyugatra Szabácsig a temesi ispán, mint az „Alsó részek főkapitánya” volt illetékes, Szreberniktől a tengerpartig pedig a horvát bán. Az uralkodó rendszeresen gyalogos zsoldosokat és tüzérséget kért a városoktól azok költségén, ami 23 királyi várossal számolva átlagban 1000-1200 főt jelentett.

Háború esetén a mozgósítás a megyékbe kiküldött toborzók feladata volt. Ezek éppúgy lehettek a megye vezetői (ispán, alispán), mint a király megbízottai. Mind a nemesi felkelés, mind a telekkatonaság esetében ők állították össze a hadkötelesek listáját és gondoskodtak arról, hogy a mozgósított csapatok a király által megadott időben és helyen megjelenjenek, valamint arról, hogy a mozgósítási parancsnak eleget nem tevőket megbüntessék.

 

A Jagellók, II. Ulászló és II. Lajos uralkodása (1490-1526)

Az 1493-ban feloszlatott Mátyás-kori zsoldos csapatok után állandó katonaságként a végvárak őrsége mellett fennálltak az udvari katonaság, az aula tagjainak bandériumai. Az 1498. évi törvény 21. cikkelye szerint a király bandériuma 1000 lovasból áll, a déli határok biztonságáért felelős négy fizetett királyi főtisztségviselő (az erdélyi vajda, a székely ispán, a temesi ispán, és a dalmát–horvát–szlavón bán) állandóan fegyverben tartott csapata pedig 400–400 lovast számlált. Ugyanakkor az ország a kor egyik legnagyobb létszámú határvédelmi katonaságát tartotta fenn 8000 körüli létszámmal.

Az 1498. évi 16. tc. szerint 11 déli vármegyében 24 jobbágyporta után kellett felszerelni egy könnyűlovast, a többi megyében pedig 36 jobbágyporta után egy nehézlovast. Ennek fejében a király az 1498–1500-as hadügyi reformok során a korábbi egyforintos rendkívüli hadsegélyből befolyó uralkodói jövedelmének felét a bandériumtartó főuraknak és megyéknek engedte át, hogy katonáik zsoldjára és felszerelésére fordítsák.

Az 1498-as katonai reform, amely kisebb-nagyobb módosításokkal Mohácsig érvényben maradt, a kilencvenes évek eleji rendszer hiányosságait küszöbölte ki azzal, hogy a telekkatonasági kulcson alapuló, decentralizált zsoldoshadsereget működtetett. A törvény név szerint sorol fel kb. 40 személyt, akik az állami adó felét a maguk számára szedhették be, ebből fizethették a telekkatonasági kvóta alapján általuk felfogadandó zsoldosokat, akik az ő zászlójuk (bandérium) alatt vonulhattak hadba. Az így kiállított hadsereg a korabeli források alapján egyértelműen zsoldosnak számított, ezért – szemben előzményével, a régebbi telekkatonasággal – külföldön is bevethetővé vált. Amennyiben nem volt háború, vagy valamilyen belpolitikai okból nem mozgósították a bandériumot, akkor annak tagjai birtokaikon tartózkodtak, és csak a felkelés elrendelésekor vonultak be. Kivételt jelentettek a királyi és tiszti bandériumok, illetve az egyházi csapatok, esetleg néhány nagyúr bandériumai, amelyeket gyakrabban mozgósítottak.

A növekvő török veszély miatt a 16. században jelentősen nőttek az egyházi birtokok katonaállítási kötelezettségei, az 1526 előtti időszakban az egyházi bandériumok már a királyság állandó katonaságának részévé váltak. A nemesi felkelés is fennmaradt, az 1518. évi 37. tc. a nemeseket személy szerinti hadba vonulásra kötelezte. A székelység kollektíven nemesnek számított, így a tartomány határain belül elvileg személyenként voltak kötelesek hadba vonulni. A parasztok mozgósítását az 1526-ban a tavaszi országgyűlés határozatainak 10. cikkelye rendelte el, sőt az 1526. évi hadjárat idején a magyarországi városok rövid idő alatt képesek voltak kvótájuk többszörösét is kiállítani. Emellett az 1490-ben létrejött magyar–cseh perszonálunió biztosította annak lehetőségét, hogy a magyar uralkodó szolgálatába fogadhassa a professzionális cseh zsoldosokat. A perszonálunió szintén lehetővé tette, hogy a cseh korona országainak rendjei segédcsapatokkal támogassák a magyar Jagellókat az oszmánok elleni harcban. Mindez azonban együttesen is kevésnek bizonyult 1526-ban a mohácsi síkon megvívott, a magyar történelemre nézve sorsdöntő következményekkel járó összecsapásban.

Parancsnokság Parancsnok helyettes Parancsnok Tudományos helyettes Parancsnoki Titkárság Személyügyi Iroda Jogi és Igazgatási Osztály Törzsosztály Hadtörténeti Kutató Intézet Hadtörténeti Kutató Osztály Szerkesztőség Hadtörténeti Múzeum Tárgyi Gyűjteményi Osztály Dokumentációs Osztály Múzeumpedagógiai Osztály Haditechnikai Gyűjtemény és Nyilvántartó Osztály Kiállítás Üzemeltető Osztály Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár Bécsi Kirendeltség Hadtörténelmi Levéltár Hadtörténeti Térképtár Hadtörténeti Könyvtár Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság Belföldi Hadisírgondozó Osztály Külhoni Hadisírgondozó Osztály Pályázati Monitoring Osztály Gazdasági Igazgatóság Gazdasági Osztály Pénzügyi Részleg Központi Irattár Nyilvántartó Osztály Irattári Osztály Igazolási és Ügyfélszolgálati Osztály