A Magyar Néphadsereg tüzérségi fegyverei 1956-ban
A forradalomban a legnagyobb tűzerővel rendelkező szárazföldi fegyvernem a tüzérség volt. Lövegeinek, aknavetőinek tüze pusztítóbb volt bármely más fegyvernél, ezért egy vagy néhány löveg birtoklása, főleg városharcban, egy-egy helyszínen meghatározó tűzerőt biztosított használója számára. Tüzérségi lövegek főleg szovjet zsákmányból, de magyar alakulatoktól is kerültek a felkelők birtokába. A Magyar Néphadseregben a tábori és a légvédelmi tüzérségnél egyaránt az ütegszervezet volt a legkisebb harcászati egység. Az ütegek – beleértve a páncéltörő tüzérséget is – hat-hat lövegből álltak.
Tábori tüzérség
A tábori tüzérség lövegei – főleg az 1942 M 76 mm-es ágyú – kiváló páncéltörő képességekkel rendelkeztek, ezért hatékonyan alkalmazhatták őket szovjet harckocsikkal szemben. Az 1938 M 122 mm-es tarackok páncélosok elleni hatékonyságának szintje nem érte el az ágyúkét, de közvetlen irányzással, viszonylag kis távolságból, főleg gyengébben páncélozott járművekkel szemben eredményesek voltak. A Néphadsereg tábori tüzéralakulatainak bevetése a forradalom során nem volt jellemző, de néhány helyszínen mozgósították őket. A nagyobb űrméretű és egyben nagyobb hatékonysággal rendelkező lövegek, mint az 1931/37 M 122 mm-es tábori ágyú, az 1943 M 152 mm-es D–1 tábori tarack, valamint az 1937 M 152 mm-es ML–20 tarackágyú többnyire a szovjet alakulatok veszteségeként maradt az utcákon, magyar oldalról a harcokban bevetésük nem volt jellemző.
Légvédelmi ágyúk
Az 1939 M 37 mm-es légvédelmi gépágyú, illetve az 1939 M 85 mm-es légvédelmi ágyú elsőrangú páncéltörő fegyverként működött a felkelők kezében. Bár mindkét löveg alapvetően a repülőgépek elhárítását szolgálta, kezdősebességüknél és hatékony lövedékeiknél fogva mint páncéltörő fegyverek is beváltak. A Magyar Néphadsereg 1939 M 85 mm-es légvédelmi ágyúit több helyszínen is sikerrel vetették be a szovjet csapatok ellen.
A november 4-én Budapest ellen meginduló szovjet támadás során a Magyar Honvédség alakulatai a fővárosi, XX. kerületi Jutadombnál fejtettek ki szervezett ellenállást, ahol többek között egy 1939 M 85 mm-es légvédelmi ágyúval felszerelt üteg foglalt tüzelőállást. A lövegek november 4-én 10 órakor nyitottak tüzet a harckocsikból és teherautókból álló szovjet katonai oszlopra, amelyben magyar államvédelmi tisztek is voltak. Néhány nappal később Nagykovácsi körzetében ismételten légvédelmi ágyúkkal rövid időre sikerült feltartóztatni a szovjet harckocsikat.
A Magyar Néphadsereg légvédelmi ütegei a forradalom során, a szovjetek elleni harcban komoly veszteségeket is szenvedtek. Dunapentelén 1956. november 7-én délután a szovjet csapatok megállítására készülő magyar katonai erők ellen a támadók heves támadást indítottak: szárazföldön az 1938 M 122 mm-es tarackokkal felszerelt tüzérütegek, levegőből pedig nyolc szovjet MiG–17 típusú vadászgép támadta a magyar légvédelmi ütegek állásait. A harcokban magyar részről nyolc fő meghalt, harmincöten megsebesültek, és harcképtelenné vált negyvenegy 1939 M 37 mm-es, illetve 85 mm-es légvédelmi löveg.
Páncéltörő ágyúk
A honvédség 1953-ra minden szervezeti szinten a páncéltörő ágyús alegységeket, amelyek a szovjet elveknek megfelelően tüzérszervezésben, szakasz- (három löveg), üteg- (hat löveg), illetve osztály- (18 löveg) alegységeket alkottak. A Magyar Néphadsereg legnagyobb létszámú időszakában az ütegeken és a páncéltörő osztályokon kívül két, hadseregközvetlen páncéltörő tüzérdandár is hadrendben állt.
Az 1942 M (ZISZ–3) 76 mm-es páncéltörő ágyút a második világháborúban az egyik legjobb szovjet konstrukciónak tartották, sorozatgyártása 1942-ben indult el. Űrméret alatti páncéltörő gránátjai jelentős páncélátütéssel rendelkeztek. Az űrméret alatti páncéltörő lövedékek, egy keményfém magot (általában volfrám-karbidot) hordoztak, amely rombolóhatását a páncél átütésével fejtette ki. A keményfém mozgási energiájánál fogva áthatolt a páncélon, majd a hő- és nyomáskülönbség miatt a páncél mögött repeszekre esett szét, és a magával sodort páncéldarabokkal együtt pusztította el az élőerőt.
Az 1943 M 57 mm-es páncéltörő ágyút 1950-ben rendszeresítették a Magyar Néphadseregben a gépkocsizó lövészzászlóaljak és -ezredek páncéltörő tüzérütegeiben, valamint a páncéltörő tüzérosztályokban. A löveg űrméret alatti páncéltörő lövedékével, amely óriási, 1270 m/sec kezdősebességgel (a hangsebesség közel négyszeresével) hagyta el a csövet, rendkívüli, 180 mm vastag páncélátütési képességgel rendelkezett. Kedvező paraméterei miatt még az 1980-as évek végén is rendszerben tartották.
A legkisebb űrméretű páncéltörő ágyú ebben az időszakban az 1942 M 45 mm-es páncéltörő ágyú volt, amelyet a magyar haderő 1948-ban rendszeresített, de a harckocsik elleni küzdelemre csak korlátozottan volt alkalmas, így a hadrendből való kivonása már az 1950-es évek végén megkezdődött. Szerepét részben az új rendszerű kézi, vállról indítható páncélelhárító fegyverek vették át.
Forrás:
Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Hadsereg és fegyverek 1956. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2011. 208 oldal