menu in

A Magyar Néphadsereg harcjárművei 1956-ban

 

Az erőltetett magyar hadseregfejlesztés keretében a harckocsi- és rohamlövegcsapatok fejlesztése elsőbbséget élvezett. Az új lánctalpas páncélozott eszközök nagyban hozzájárultak a haderő mobilitásának, páncélvédettségének, ezáltal hatékonyságának emeléséhez. Ugyanakkor a haditechnikai eszközök jelentős része még a háborúban vagy még azelőtt gyártott, részben felújított eszköz volt, amely tény negatívan befolyásolta a páncéloscsapatok harcértékét.

 

Harckocsik

A T–34/85 közepes harckocsi a legnagyobb számban gyártott harckocsi volt, amit a Magyar Néphadsereg és a szovjet Vörös Hadsereg egyaránt alkalmazott.

A T–34 harckocsi fejlesztését még az 1930-as években kezdték meg a harkovi gépgyárban. Az új, modernizált, hatékony T–34/85 – ez utóbbi szám (85 mm) a löveg űrméretét mutatja – páncélos vált a háború utáni keleti blokk, majd a Varsói Szerződés országainak standard közepes harckocsijává. A mai napig több mint negyven ország fegyveres ereje használja.

A Magyar Néphadseregben rendszeresített T–34/85 közepes páncélos az 1948 M harckocsi nevet kapta. A páncéltest 32 tonnás tömege üzemanyaggal és lőszerrel feltöltve a kezelőállománnyal 35 tonnát nyomott. Fő fegyverzete a 85 mm űrméretű, L/53 űrmérethosszú 1941 M harckocsiágyú. Űrmérethossz alatt a cső átmérőjének és hosszának arányszámát értjük. A harckocsiágyúval párhuzamosítva és a homlokpáncélba beépítve alkalmazták a két 7,62 mm-es DT géppuskát. A harckocsi páncéltestében és tornyában foglal helyet a négyfős kezelőállomány (parancsnok, toronylövész, vezető, töltőkezelő); itt helyezték el a lőszert, illetve a figyelő- és híradóeszközöket is.

A tizenkét hengeres dízelmotor űrtartalma 38,88 liter, legnagyobb teljesítménye 500 lóerő. Üzemanyag-fogyasztása a terep- és útviszonyoktól függően 160–230 liter/100 km. Mindehhez a harckocsi az alaptartályban 580, póttartályában pedig 270 liter gázolajat képes szállítani.

A T–34/85 közepes harckocsi néhány évvel a második világháború után még viszonylag korszerűnek számított, bár az 1950-es évek közepén már új fejlesztések készültek a szovjet hadiüzemekben.

A magyar haderő az 1950-es évek elején megkapta a Szovjetuniótól azt a 68 ISZ–2 nehéz harckocsit, amely néhány évig – így 1956-ban is – szolgálatban állt a páncéloscsapatoknál.

Az ISZ (Joszif Sztálin) harckocsikat a szovjet mérnökök 1943-ban fejlesztették ki, az ISZ–1 típust 85 mm-es löveggel, az ISZ–2 nehéz harckocsit 122 mm-es löveggel. A második világháború befejezését követően az 1944-től módosított ISZ–2 harckocsikat adták át néhány keleti blokkba tartozó hadseregnek.

A négyfős kezelőszemélyzettel ellátott 46 tonnás harckocsi páncélvédettsége kiemelkedő (30–160 mm). A frontpáncélzat akár a 160 mm-t is elérte. A 12 hengeres dízelüzemű motor 600 lóerős, teljesítménye 37 km/óra sebességet biztosított a harckocsinak. Fő fegyverzete a már az ISZU–122-nél megismert 122 mm-es tábori löveg, módosított dupla csőszájfékkel ellátott ágyú. Ez a löveg ugyanazt a lövedéket alkalmazta, amelyet az ISZU–122 rohamlöveg. A harckocsi 28 repesz- és páncélgránátot szállított a küzdőtérben.

A kiváló páncélvédettségű és remek páncélelhárító fegyverrel ellátott nehézpáncélosok alkalmazhatók voltak páncélelhárításra, betonerődök, tűzfészkek, épületek rombolására, beásott, illetve nyílt célok ellen egyaránt. Az ISZ–2 nehéz harckocsik alkalmazása az 1960-as évek elején egyre inkább háttérbe szorult. Ezeket a páncélosokat a 1950-es évek végén vonták ki a Magyar Néphadsereg hadrendjéből és szállították vissza a Szovjetunióba.

A Magyar Néphadsereg páncélozott eszközei közül az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt aktív szerepet a T–34/85 harckocsik játszottak. Ezeket a közepes harckocsikat már a forradalom első napjaiban bevetették a fővárosban, a mintegy 90 harckocsi biztosítási és kísérési feladatokat hajtott végre. Harcoltak a forradalmárok oldalán, így például részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában, de bevetették őket a Corvin közi felkelőkkel szemben is. A Csepelen kialakított forradalmi gócpontot október 30-án kilenc T–34/85 közepes harckocsi szerepvállalásával számolták fel, míg Várpalotán tíz T–34/85 közepes harckocsit vetettek be a várpalotai helyőrség és a fegyveres felkelők lefegyverzésére.

 

Rohamlövegek

A magyar haderő háború utáni struktúrájában jelentős szerepet szántak az önjáró tüzérségnek, amely páncélozott, lánctalpas alvázon mozogva nagyfokú mobilitást biztosított a harckocsikkal megerősített gyalogság, illetve az előretörő harckocsi-alegységek számára. Az önjáró lövegek páncélzata védi a kezelőket illetve a löveg érzékeny részeit az ellenség tüzérségi gránátjainak repeszeitől és az esetleges gyalogsági közeltámadás kisebb űrméretű lövedékeitől, de kevéssé alkalmas harckocsik, páncélvadászok és rohamlövegek elleni közvetlen irányzású harcban való bevetésre.

A SzU–76 önjáró löveg a T–34 harckocsi után az egyik legnagyobb példányszámban készült páncéloseszköz volt. Az önjáró löveg fejlesztése két, már meglévő harceszköz „társításán” alapult. A háborúban már bevált 1942 M 76 mm-es ZISZ–3 tábori ágyút a T–70 könnyű harckocsi alvázára építették.

Bár a gyalogság előremozgását remekül tudta követni, páncélzata kevéssé volt ellenálló a közepes és nehéz harckocsik, valamint páncéltörő eszközök ellenében. Városi harcban a nyitott küzdőtér miatt könnyen tartotta a kapcsolatot a gyalogsággal, de hátránya is ugyanebből fakadt. A házak között a magasabb épületekből kézigránátokkal, gyalogsági fegyverekkel vagy akár egy egyszerű benzinespalackkal is harcképtelenné tehették. Az űrméret alatti páncéltörő lövedékének páncéláttörő képessége korlátozta lehetőségeit nehéz harckocsikkal szemben, de a közepes és könnyű páncélosok méltó ellenfele lehetett. Saját páncélzata azonban nem biztosított számára védettséget a repesz- és páncélgránátok telitalálata ellen. A SzU–76 tehát pontos meghatározással egy nagyon mozgékony páncéltörő ágyú volt, amely kiválóan végezte el a gyalogság hatékony közvetlen tűztámogatásának feladatát.

A háború után a Varsói Szerződés sok tagállamában és néhány arab országban is rendszeresítették. A Magyar Néphadsereg az 1950-es évek végétől a SzU–76 önjáró lövegeket visszaszállította a Szovjetunióba, így ma egyetlenegy példány sem található az országban.

Az igazi, klasszikus rohamlöveg az ISZU–122 rohamlöveg képében jelent meg a Magyar Néphadsereg fegyverzetében. A megfelelő páncélvédettségű és tűzerejű rohamlöveg méltó ellenfele volt a közepes harckocsiknak, és megfelelő tűztámogatást tudott nyújtani a gyalogság és a páncéloscsapatok számára. Az ISZU–122 rohamlöveget 1943-ban rendszeresítették a szovjet hadseregben.

Az alvázba egy 12 hengeres, 520 lóerős (382 kW) dízelüzemű motort építettek, amely a 46 tonnás páncéltesttel 37 km/óra sebességre volt képes, hatótávolságát 220 kilométerben határozták meg. A torony oldalát 90 mm-es, a lövegcső környékét fedő pajzs pedig 120 mm vastag volt.

Az ISZU–122 rohamlöveg fő fegyverzete egy 122 mm-es, L/46 űrmérethosszú ágyú volt. Kiegészítő fegyverzete pedig egy – főleg légi célok ellen használt – szovjet 12,7 mm-es DSK géppuska, amelyet a toronyra telepített állványra szereltek. A beépített fegyverzet igen jó paramétereket produkált, űrméret alatti páncéltörő lövedékének kezdősebessége akár 150 mm vastag homogén páncél átütését is lehetővé tette. Tűzgyorsasága gyakorlott kezelőkkel percenként 3-4 lövés volt.

A Magyar Néphadsereg 1956-ban 147 darab SZU–76 önjáró löveggel és 32 darab ISZU–122 rohamlöveggel rendelkezdett, de a hadrend szerves részét képező rohamlöveg-alakulatok nem vettek részt az 1956. évi forradalom és szabadságharc eseményeiben. A fényképeken látható rohamlövegek a Vörös Hadsereg szolgálatában álltak.

 

Forrás:

Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Hadsereg és fegyverek 1956. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2011. 208 oldal

Parancsnokság Parancsnok helyettes Parancsnok Tudományos helyettes Parancsnoki Titkárság Személyügyi Iroda Jogi és Igazgatási Osztály Törzsosztály Hadtörténeti Kutató Intézet Hadtörténeti Kutató Osztály Szerkesztőség Hadtörténeti Múzeum Tárgyi Gyűjteményi Osztály Dokumentációs Osztály Múzeumpedagógiai Osztály Haditechnikai Gyűjtemény és Nyilvántartó Osztály Kiállítás Üzemeltető Osztály Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár Bécsi Kirendeltség Hadtörténelmi Levéltár Hadtörténeti Térképtár Hadtörténeti Könyvtár Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság Belföldi Hadisírgondozó Osztály Külhoni Hadisírgondozó Osztály Pályázati Monitoring Osztály Gazdasági Igazgatóság Gazdasági Osztály Pénzügyi Részleg Központi Irattár Nyilvántartó Osztály Irattári Osztály Igazolási és Ügyfélszolgálati Osztály