A Magyar Néphadsereg harcjárművei 1956-ban
Az erőltetett magyar hadseregfejlesztés keretében a harckocsi- és rohamlövegcsapatok fejlesztése elsőbbséget élvezett. Az új lánctalpas páncélozott eszközök nagyban hozzájárultak a haderő mobilitásának, páncélvédettségének, ezáltal hatékonyságának emeléséhez. Ugyanakkor a haditechnikai eszközök jelentős része még a háborúban vagy még azelőtt gyártott, részben felújított eszköz volt, amely tény negatívan befolyásolta a páncéloscsapatok harcértékét.
Harckocsik
A T–34/85 közepes harckocsi a legnagyobb számban gyártott harckocsi volt, amit a Magyar Néphadsereg és a szovjet Vörös Hadsereg egyaránt alkalmazott.
A T–34 harckocsi fejlesztését még az 1930-as években kezdték meg a harkovi gépgyárban. Az új, modernizált, hatékony T–34/85 – ez utóbbi szám (85 mm) a löveg űrméretét mutatja – páncélos vált a háború utáni keleti blokk, majd a Varsói Szerződés országainak standard közepes harckocsijává. A mai napig több mint negyven ország fegyveres ereje használja.
A Magyar Néphadseregben rendszeresített T–34/85 közepes páncélos az 1948 M harckocsi nevet kapta. A páncéltest 32 tonnás tömege üzemanyaggal és lőszerrel feltöltve a kezelőállománnyal 35 tonnát nyomott. Fő fegyverzete a 85 mm űrméretű, L/53 űrmérethosszú 1941 M harckocsiágyú. Űrmérethossz alatt a cső átmérőjének és hosszának arányszámát értjük. A harckocsiágyúval párhuzamosítva és a homlokpáncélba beépítve alkalmazták a két 7,62 mm-es DT géppuskát. A harckocsi páncéltestében és tornyában foglal helyet a négyfős kezelőállomány (parancsnok, toronylövész, vezető, töltőkezelő); itt helyezték el a lőszert, illetve a figyelő- és híradóeszközöket is.
A tizenkét hengeres dízelmotor űrtartalma 38,88 liter, legnagyobb teljesítménye 500 lóerő. Üzemanyag-fogyasztása a terep- és útviszonyoktól függően 160–230 liter/100 km. Mindehhez a harckocsi az alaptartályban 580, póttartályában pedig 270 liter gázolajat képes szállítani.
A T–34/85 közepes harckocsi néhány évvel a második világháború után még viszonylag korszerűnek számított, bár az 1950-es évek közepén már új fejlesztések készültek a szovjet hadiüzemekben.
A magyar haderő az 1950-es évek elején megkapta a Szovjetuniótól azt a 68 ISZ–2 nehéz harckocsit, amely néhány évig – így 1956-ban is – szolgálatban állt a páncéloscsapatoknál.
Az ISZ (Joszif Sztálin) harckocsikat a szovjet mérnökök 1943-ban fejlesztették ki, az ISZ–1 típust 85 mm-es löveggel, az ISZ–2 nehéz harckocsit 122 mm-es löveggel. A második világháború befejezését követően az 1944-től módosított ISZ–2 harckocsikat adták át néhány keleti blokkba tartozó hadseregnek.
A négyfős kezelőszemélyzettel ellátott 46 tonnás harckocsi páncélvédettsége kiemelkedő (30–160 mm). A frontpáncélzat akár a 160 mm-t is elérte. A 12 hengeres dízelüzemű motor 600 lóerős, teljesítménye 37 km/óra sebességet biztosított a harckocsinak. Fő fegyverzete a már az ISZU–122-nél megismert 122 mm-es tábori löveg, módosított dupla csőszájfékkel ellátott ágyú. Ez a löveg ugyanazt a lövedéket alkalmazta, amelyet az ISZU–122 rohamlöveg. A harckocsi 28 repesz- és páncélgránátot szállított a küzdőtérben.
A kiváló páncélvédettségű és remek páncélelhárító fegyverrel ellátott nehézpáncélosok alkalmazhatók voltak páncélelhárításra, betonerődök, tűzfészkek, épületek rombolására, beásott, illetve nyílt célok ellen egyaránt. Az ISZ–2 nehéz harckocsik alkalmazása az 1960-as évek elején egyre inkább háttérbe szorult. Ezeket a páncélosokat a 1950-es évek végén vonták ki a Magyar Néphadsereg hadrendjéből és szállították vissza a Szovjetunióba.
A Magyar Néphadsereg páncélozott eszközei közül az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt aktív szerepet a T–34/85 harckocsik játszottak. Ezeket a közepes harckocsikat már a forradalom első napjaiban bevetették a fővárosban, a mintegy 90 harckocsi biztosítási és kísérési feladatokat hajtott végre. Harcoltak a forradalmárok oldalán, így például részt vettek a Köztársaság téri pártház ostromában, de bevetették őket a Corvin közi felkelőkkel szemben is. A Csepelen kialakított forradalmi gócpontot október 30-án kilenc T–34/85 közepes harckocsi szerepvállalásával számolták fel, míg Várpalotán tíz T–34/85 közepes harckocsit vetettek be a várpalotai helyőrség és a fegyveres felkelők lefegyverzésére.
Rohamlövegek
A magyar haderő háború utáni struktúrájában jelentős szerepet szántak az önjáró tüzérségnek, amely páncélozott, lánctalpas alvázon mozogva nagyfokú mobilitást biztosított a harckocsikkal megerősített gyalogság, illetve az előretörő harckocsi-alegységek számára. Az önjáró lövegek páncélzata védi a kezelőket illetve a löveg érzékeny részeit az ellenség tüzérségi gránátjainak repeszeitől és az esetleges gyalogsági közeltámadás kisebb űrméretű lövedékeitől, de kevéssé alkalmas harckocsik, páncélvadászok és rohamlövegek elleni közvetlen irányzású harcban való bevetésre.
A SzU–76 önjáró löveg a T–34 harckocsi után az egyik legnagyobb példányszámban készült páncéloseszköz volt. Az önjáró löveg fejlesztése két, már meglévő harceszköz „társításán” alapult. A háborúban már bevált 1942 M 76 mm-es ZISZ–3 tábori ágyút a T–70 könnyű harckocsi alvázára építették.
Bár a gyalogság előremozgását remekül tudta követni, páncélzata kevéssé volt ellenálló a közepes és nehéz harckocsik, valamint páncéltörő eszközök ellenében. Városi harcban a nyitott küzdőtér miatt könnyen tartotta a kapcsolatot a gyalogsággal, de hátránya is ugyanebből fakadt. A házak között a magasabb épületekből kézigránátokkal, gyalogsági fegyverekkel vagy akár egy egyszerű benzinespalackkal is harcképtelenné tehették. Az űrméret alatti páncéltörő lövedékének páncéláttörő képessége korlátozta lehetőségeit nehéz harckocsikkal szemben, de a közepes és könnyű páncélosok méltó ellenfele lehetett. Saját páncélzata azonban nem biztosított számára védettséget a repesz- és páncélgránátok telitalálata ellen. A SzU–76 tehát pontos meghatározással egy nagyon mozgékony páncéltörő ágyú volt, amely kiválóan végezte el a gyalogság hatékony közvetlen tűztámogatásának feladatát.
A háború után a Varsói Szerződés sok tagállamában és néhány arab országban is rendszeresítették. A Magyar Néphadsereg az 1950-es évek végétől a SzU–76 önjáró lövegeket visszaszállította a Szovjetunióba, így ma egyetlenegy példány sem található az országban.
Az igazi, klasszikus rohamlöveg az ISZU–122 rohamlöveg képében jelent meg a Magyar Néphadsereg fegyverzetében. A megfelelő páncélvédettségű és tűzerejű rohamlöveg méltó ellenfele volt a közepes harckocsiknak, és megfelelő tűztámogatást tudott nyújtani a gyalogság és a páncéloscsapatok számára. Az ISZU–122 rohamlöveget 1943-ban rendszeresítették a szovjet hadseregben.
Az alvázba egy 12 hengeres, 520 lóerős (382 kW) dízelüzemű motort építettek, amely a 46 tonnás páncéltesttel 37 km/óra sebességre volt képes, hatótávolságát 220 kilométerben határozták meg. A torony oldalát 90 mm-es, a lövegcső környékét fedő pajzs pedig 120 mm vastag volt.
Az ISZU–122 rohamlöveg fő fegyverzete egy 122 mm-es, L/46 űrmérethosszú ágyú volt. Kiegészítő fegyverzete pedig egy – főleg légi célok ellen használt – szovjet 12,7 mm-es DSK géppuska, amelyet a toronyra telepített állványra szereltek. A beépített fegyverzet igen jó paramétereket produkált, űrméret alatti páncéltörő lövedékének kezdősebessége akár 150 mm vastag homogén páncél átütését is lehetővé tette. Tűzgyorsasága gyakorlott kezelőkkel percenként 3-4 lövés volt.
A Magyar Néphadsereg 1956-ban 147 darab SZU–76 önjáró löveggel és 32 darab ISZU–122 rohamlöveggel rendelkezdett, de a hadrend szerves részét képező rohamlöveg-alakulatok nem vettek részt az 1956. évi forradalom és szabadságharc eseményeiben. A fényképeken látható rohamlövegek a Vörös Hadsereg szolgálatában álltak.
Forrás:
Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Hadsereg és fegyverek 1956. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2011. 208 oldal