A Magyar Néphadsereg gyalogsági fegyverzete 1956-ban
Az 1956. október 23-a és november 4-e között lezajlott forradalom és szabadságharcot a szembenálló felek jórészt szovjet eredetű fegyverekkel vívták meg. Ebben az egyedülállóan érdekes helyzetben a Magyar Néphadsereg, a szovjet Vörös Hadsereg, de még a felkelők is – túlnyomórészt a két hadseregtől zsákmányolt – hasonló, esetenként azonos fegyverzettel álltak szemben egymással.
Egyéni lőfegyverek
A Magyar Néphadseregben a tisztek, tiszthelyettesek, valamint a géppuska-, illetve golyószóró-irányzók és a harckocsik kezelőszemélyzetei számára a – magyar elnevezés szerint – 1948 M 7,62 mm-es TT öntöltő pisztolyt rendszeresítették. Az öntöltő rendszerű fegyver egyeslövések leadására alkalmas, egyszerűen kezelhető maroklőfegyver. A használói körében méltán népszerű TT fegyver nevét tervezőjéről, Vaszilij Fjodorovics Tokarevről és az eredetijét gyártó, Tulában található üzemről kapta. A pisztoly tömege a tárban elférő 7 darab tölténnyel együtt sem érte el az 1 kg-ot. A pisztoly 1948 M egységes pisztolytöltényt tüzelt. A Magyar Néphadseregnek 1956 elején közel 120 000 darab TT pisztolya volt.
Az 1948 M (eredeti szovjet megnevezés szerint 1941 M) 7,62 mm-es, Georgij Szemjonovics Spagin által tervezett PPS géppisztoly abban az időben a keleti blokk egyik legelterjedtebb sorozatlövő fegyvere volt. A tömegzáras rendszerű, egyes- és sorozatlövések leadására egyaránt alkalmas fegyvert elsősorban kis távolságon belül élőerők megsemmisítésére használták. Ennek megfelelően a forradalmárok kezében is kiválóan megfelelt, mint a helységharc eszköze. A fegyverrel a lövészrajok géppisztolyos katonáit és parancsnokait, valamint a felderítő katonákat és a harckocsik, rohamlövegek személyzetét látták el. Megbízható és hatásos eszköznek tartották, amelynek kezelését viszonylag könnyen el lehetett sajátítani, így civil kézben is veszélyes fegyver volt. A fegyver csigatárában 71 darab töltény fért el, hatásos lőtávolsága elérte a 200 m-t. Rövid vagy hosszabb sorozatokkal akár 70-100 lövést is le lehetett vele adni percenként. A második világháború alatt és azt követően a „davajgitár” becenevet kapta a magyar katonáktól. A Magyar Néphadsereg 1956 elején 155 000 darab PPS géppisztollyal rendelkezett.
A Magyar Néphadseregben az 1953 M 7,62 mm-es K–1 (Kucher) könnyű géppisztolyt is rendszeresítették. A fegyver tömegzáras rendszerű, egyes- és sorozatlövések leadására képes, és elsősorban a speciális beosztású alparancsnoki állományt látták el vele. Közel sem volt olyan elterjedt, mint a PPS géppisztoly, alig 800 darab volt a haderő birtokában. A magyar Kucher József által tervezett fegyver a rendőrségnél, a pénzügyőrségnél és a büntetés-végrehajtási őrségnél is rendszeresítve volt. Sok példány innen került a felkelőkhöz. A fegyver kihajtható válltámasszal rendelkezett, a tár kapacitása 35 darab töltény volt.
A legnagyobb számban gyártott és beszerzett gyalogsági fegyver, az 1948 M 7,62 mm-es Moszin-Nagant ismétlőpuska a Néphadsereg lövészcsapatainak fő egyéni lőfegyvere volt. A fegyver az egyes élőcélok leküzdésének eszköze, amelyet a lövészeken kívül a légvédelmi tüzér, műszaki és ellátó katonák számára is rendszeresítettek. A forgózáras, szilárd reteszelésű, ismétlőrendszerű puska tűzerejével nagyobb távolságon, míg szuronnyal kiegészülve közelharcban is hatékony fegyver lehetett. A köznyelv és a katonai szleng a hossza miatt, ami meghaladta az 1 métert, egyszerűen csak „dióverőnek” nevezte. Mesterlövész-változatán egy a tok bal oldalára erősített, négyszeres nagyítású távcső segítette a lövőt. A Néphadsereg 1956 elején 236 000 darab 1948 M ismétlőpuskával rendelkezett, ebből közel 10 ezer darab távcsővel volt ellátva
A puskához kísértetiesen hasonlító, rövidebb csövű 1944 M 7,62 mm-es Moszin-Nagant ismétlőkarabéllyal elsősorban a lovas-, híradó- és tábori tüzér katonákat látták el. A különbséget a rövidebb cső és a speciális, úgynevezett felcsapható hosszanti merevítőkkel ellátott, erős szurony jelentette.
A hadseregben és más fegyveres testületeknél elterjedten alkalmazták az 1948 M 5,6 mm-es kispuskát. Az egylövetű céllövőfegyver főleg kiképzési honvédelmi előképzési és sportolási célokra szolgált. Főleg fiatal, tizenéves felkelőknél volt látható, mivel nekik nem jutott komolyabb hadifegyver. A fegyver a „pesti srác” védjegyévé vált, számos fotó és filmrészlet tanúskodik alkalmazásáról. Bár klasszikus értelemben nem volt hatásos eszköz, a forradalom alatt és után a fiatal srácok szabadságvágyának szimbólumává vált. Élőerő ellen csak közelről volt igazán hatásos. A fegyvereket jórészt a Lámpagyár Nemzeti Vállalat és a Magyar Önkéntes Honvédelmi Szövetség (MÖHOSZ) lőtereiről és raktáraiból szerezték be.
Géppuskák és golyószórók
Az 1948 M 7,62 mm-es Maxim géppuska a lövészrajok sorozatlövő fegyvereként a gyalogság tűztámogatásának eszköze volt, amely már a megvásárlásakor sem számított korszerű fegyvernek, a forradalom idején már zömmel a zárolt raktárakba került. Helyette fokozatosan lépett rendszerbe az 1943 M 7,62 mm-es SzG (Gorjunov) géppuska, amely sokkal kedvezőbb paraméterekkel rendelkezett.
Az 1948 M 7,62 mm-es DP golyószórók a lövészrajok könnyű tűztámogató fegyverei voltak, jellegzetességük a 47 töltény befogadására alkalmas dobtár. A gázelvételes működésű sorozatlövő fegyver gyakorlati tűzgyorsasága 80 lövés volt percenként. A gyártás 1954-ben történt megszüntetéséig 18 600 darab DP golyószóró készült el, amelyeket 1961-től kezdtek el kivonni.
A Magyar Néphadsereg lőfegyvereinek lőszerutánpótlása csupán két lőszerfajtára korlátozódott, hiszen csak egy-egy pisztoly- és puskatöltény-típussal kellett ellátnia csapatait. Természetesen ez azután a felkelők dolgát is megkönnyítette, azzal is kiegészülve, hogy a zsákmányolt szovjet gyalogsági töltények – hasonló fegyverekről lévén szó – használhatóak voltak a magyar fegyverekhez. A puskatöltényt tüzelő fegyverekhez különféle rendeltetésű lőszereket használtak, a töltények megkülönböztetésére ma is színkódokat alkalmaznak.
Kézigránátok
A katonai vezetés az 1942 M nyeles kézigránát (a szakirodalom 1948 M-ként is említi) mellett szovjet eredetű kézigránátokat is beszerzett. A repeszhatású, tehát gyalogság ellen alkalmazott gránátok sorában rendszeresítette a szovjet 1933 M (RGD–33) nyeles és az F–1 típusú, tojás alakú gránátokat. A repeszkézigránátok minden lövész- és fegyvernemi katona fegyverzetébe beletartoztak, és használatukra ki is képezték őket. A kézigránát alkalmazását – az egyéni lőfegyveréhez képest is – fontosnak tartotta a Honvéd Vezérkar. A repeszhatású kézigránátokat továbbra is a közelharc eszközeként, az ellenség élőerejének megsemmisítésére alkalmazták, támadó és védelmi harctevékenység, illetve roham során, állásharcban, óvóhelyek, fedezékek ellen, lakott települések elleni harcban, erdőben és hegységben. A kézigránát – főleg helységharcban – nagyon hatásos eszköz, amelynek alkalmazását könnyű elsajátítani, ezért a kiképzetlen emberek kezében is hamar veszélyessé válhat. A forradalmárok zsákmányaként ez a robbanószer katonák, járművek, és harckocsik ellen egyaránt rettegett fegyver volt.
*
Voltak olyan fegyverek, amelyeket a honvédség nem használt, kizárólag a rendőrség raktáraiból kerülhettek a felkelők kezére, ilyen volt az 1948 M rendőrségi pisztoly.
A forradalmárok a harckocsik elleni közelharcban a jól bevált, benzinnel töltött palackot, a „Molotov-koktélt” használták. Az égő benzinespalack nyakán kilógó rongydarab gyújtószerkezetként működött, és amikor az üvegpalack széttört a páncéltesten, az belobbantotta a keletkező benzingőzt. A szétterülő folyékony anyagból képződő lángnyelvek azután többnyire fel tudták gyújtani a harckocsit, amelyből a kezelők megpróbáltak kimenekülni. Egy idő után a harckocsiban, rohamlövegben szállított lőszerkészlet is felrobbant. A fegyveres gócpontoknál a felkelők több százas nagyságrendben halmoztak fel kézigránátokat.
Forrás:
Horváth Miklós – Kovács Vilmos: Hadsereg és fegyverek 1956. Budapest, Zrínyi Kiadó, 2011. 208 oldal