Az 1697. évi hadjárat a kétfrontos háború csillagászati költségei miatt évről évre fokozódó pénzügyi problémák megoldására tett kétségbeesett kísérletekkel kezdődött. Bár a rendek megszavazták a hadiadót, a mintegy 8 millió forintra rúgó katonai költségvetést nem tudták teljes egészében előteremteni. Szerencsére a német fejedelemségekkel folytatott tárgyalások az új hadjárathoz szükséges pénzügyi és katonai támogatásokról jól haladtak. Március közepén a szász választóval is megállapodtak, aki a megígért 10 000 fős hadtestért cserébe, a korábbi kudarcok ellenére, újra megkapta a fővezéri posztot. A török ellen vívott háború kilátásait nagymértékben javította, hogy május 9-én a hollandiai Rijswijkben béketárgyalások kezdődtek I. Lipót és XIV. Lajos megbízottai között.
A hadjárat céljainak kitűzését ismét hosszas viták előzték meg. Végül a támadás mellett döntöttek. Az ellenség erőinek megosztása céljából Karl Franz Auersperg altábornagyot, károlyvárosi főkapitányt és Batthyány Ádám horvát bánt, kanizsai végvidéki főkapitányt mintegy 13–14000 emberrel Bihács elfoglalására küldték. A császári fősereg gyülekezőhelyét Baja környékén jelölték ki, ide várva a szász, brandenburgi és dán segélyhadakat is.
Már javában tartott a szövetséges katonaság felvonulása a magyarországi hadszíntérre, amikor híre jött, hogy a korábban kijelölt fővezért, az előző két évben tehetségtelenségét többször bizonyító I. Frigyes Ágost szász választófejedelmet június 27-én lengyel királlyá választották. Helyébe július 5-én az ekkor még csak 34 esztendős Szavojai Jenő tábornagyot nevezték ki főparancsnoknak.
Savojai Jenő herceg nem rendelkezett különösebb testi adottságokkal. „Mars Vénusz nélkül” mondták róla. Alacsony, sovány, rút embernek írták le, arca sápadt és beesett, felső ajka olyan rövid volt, hogy száját szinte sohasem tudta becsukni. Nem csoda, hogy e korántsem daliás termetű ifjú kérését, miszerint a papi pálya helyett inkább a hadakozás mesterségével kíván foglalkozni, a XIV. Lajos egyetlen szóval utasította el: Soha! Az önérzetében mélyen megsértett herceg az ekkor épp a török támadás feltartóztatására készülődő Bécsbe sietett és felajánlotta kardját I. Lipót császárnak és magyar királynak.
Ettől kezdve Jenő herceg katonai karrierje gyorsan ívelt felfelé. 1683 decemberében ezredessé és a Kufstein dragonyosezred parancsnokává nevezték ki, mely attól kezdve az ő nevét viselte. Bátorsága és hadvezéri képessége hamar megmutatkozott. Számtalan harctéri sebe között az elsőt Buda 1684. évi ostromakor szerezte, két ével később ugyanitt a lábán sérült meg. Belgrád 1688. évi elfoglalásakor azonban olyan súlyosan megsebesült, hogy még a következő esztendőben is alig tudott táborba szállni.
1687-ben a nagyharsányi csatában kapott először önálló parancsnoki feladatot, amikor a jobbszárny lovasságának vezetését bízták rá. Gyors helyzetfelismerésének köszönhetően elsőként rohamozta meg és törte át az ellenség sáncrendszerének gyenge pontját, s ezzel jelentős mértékben járult hozzá a szövetségesek győzelméhez. Katonai teljesítményének köszönhetően gyorsan haladt előre a ranglétrán. 1685-ben vezérőrnagy, 1688-ban altábornagy, 1693-ban tábornagy. 1690 óta a francia fronton harcolt.
Savoyai Jenő herceg tábornagy július 12-én vette át a parancsnokságot a Veresmartnál gyülekező főerők felett. Ahogy az eddig is történt, a csapatok csak nagyon lassan gyülekeztek, s a herceg a tervezett 70 000 fő helyett csak alig 44 000 katonát talált a táborban, akiknek az ellátása sem volt megfelelő. Az Udvari Kamara ugyan azt javasolta, hogy az előző évekhez hasonlóan az utánpótlás megérkezéséig a hadműveleti területről élelmezzék a sereget, ám a herceg jól látta, hogy erre nincs lehetőség. A rekvirálást a hadvezetés is veszélyesnek tartotta, mivel a katonaság eltartása miatt a népre nehezedő terhek miatt a Hegyalján július elején felkelés tört ki, és az ország más részein is nagy volt a nyugtalanság. Mire azonban Jenő herceg átvette a parancsnokságot a sereg felett, a hegyaljai felkelést már leverték, és hónap végére teljesen felszámolták a zavargást. A felkelés azonban jelentős katonai erőket kötött le, amelyek így csak később csatlakozhattak a fősereghez. Ugyancsak e megmozdulás miatt gróf Auersperg altábornagy hadát a sikertelen bihácsi ostrom után Buda felé küldték, Jean Louis Rabutin lovassági tábornok, a húszezer fős erdélyi hadtest parancsnoka pedig kockázatosnak tartotta csapatai kivonását Erdélyből, mondván, hogy az így könnyen a törökök martaléka lesz. Végül az Udvari Haditanács elnökének, gróf Ernst Rüdiger von Starhemberg tábornagynak kellett rábírnia, hogy végrehajtsa az egyesülésre vonatkozó parancsot.
A török állam és hadvezetés is óriási erőfeszítéseket tett az előző évi kudarcok kijavítására. A háborús kiadások fedezésére kényszerkölcsönöket vetettek ki, felemelték a dohányadót, sőt, nem riadtak vissza a pénzrontástól sem. Végül is a hírszerzői jelentések a szultáni had erejét 30 000 főre, a Szendrő táján gyülekező janicsárok létszámát 20 000 főre becsülték. Ám ekkor még a török sereg is felvonulóban volt, így egy hónap múltán már mintegy 70 000 török katona kezdte meg a hadműveleteket.
Jenő herceg a táborba érkezésekor azt a hírt kapta Pétervárad parancsnokától, Dietrich Heinrich Nehem altábornagytól, hogy az ellenséges flotilla Belgrádnál vetett horgonyt, II. Musztafa pedig a török fősereggel már Nišnél jár, és Belgrádba érkezését július végére várják. Ennek, valamint a hegyaljai felkelés gyors leverésének hallatán a herceg úgy döntött, nem várja be az erősítéseket, hanem megkezdi az előrenyomulást. Július 26-án Zombor és Bács érintése után Péterváraddal szemben, a Duna bal partján ütött tábort. Néhány nappal később seregének egy részével a Duna mentén délkeleti irányba Kovilig vonult, ahonnan Péterváradot és Titelt egyaránt szemmel tarthatta.
A szultán vezette török fősereg augusztus 10-én ért Belgrádba. A törökök harci szellemét erősítették a Bihács sikeres védelméről és a Mezzomorto pasa flottájának a velencei hajóhad fölött aratott győzelmének híre. Itt, Begrádban Elmas Mohamed nagyvezír a hadjárat céljainak meghatározására előzetes haditanácsot hívott össze, ám ezen oly lekezelően bánt a többi parancsnokkal, hogy azok bosszúból a másnapi, a szultán vezetésével megtartott gyűlésen leszavazták Pétervárad ostromáról szóló elképzeléseit, és a Várad elleni támadás mellett döntöttek. Úgy vélték, hogy egy Felső-Magyarország irányába indított katonai akció a keresztény erőket elvonja a Dunától, sőt arra számítottak, hogy Thököly Imrének sikerül fellázítania a terület elégedetlen lakosságát, így újra teret nyernek az ország keleti részein és Erdélyben. A terveknek megfelelően a török fősereg augusztus 19-én a Pancsovánál állított hajóhídon átkelt a Duna bal partjára, a nagyvezír pedig tüntetően Titel felé indult.
Jenő herceg azonban helyesen mérte fel a helyzetet, s látta, hogy a Titel felé tett hadmozdulat csupán figyelemelterelésre szolgál, hogy a török főerők zavartalanul nyomulhassanak előre Erdély vagy Felső-Magyarország felé. A herceg ezért Titelnél Nehem altábornagy parancsnoksága alatt csupán 3600 gyalogost, 2400 lovast és 12 löveget hagyott, serege zömével pedig augusztus 22-én Szeged felé indult, hogy mielőbb egyesüljön Karl Vaudemont altábornagy és a brandenburgiak Felső-Magyarországról, illetve Rabutin Erdélyből, a Maros völgyén keresztül érkező csapataival. A szövetséges haderő augusztus 26-án Zentától délre szállt táborba, ahová hamarosan bevonult Vaudemont hadteste, köztük a brandenburgiak. A herceg azonban be akarta várni az erdélyi csapatok csatlakozását is.
Közben a török fősereg augusztus 25–26-án elhagyta Pancsovát, és a Tisza irányába nyomult előre. Nyilvánvalóvá vált, hogy a törökök mégis Titelt akarják megtámadni, ezért Jenő herceg még 28-án este 7 lovas ezredet és 30 löveget indított útnak, melyeket nemsokára ő maga is követett 15 zászlóaljnyi gyalogság élén. Ám midőn augusztus 29-én délelőtt Óbecsére értek, megtudta, hogy a törökök az előző napon megrohanták Titelt, s az óriási túlerővel vívott harc után Nehem tábornok kénytelen volt a várat feladni.
Jenő herceg a Titel elestéről szóló hírre szeptember 1-én visszavonult a zentai táborba. Útközben néhány törököt ejtettek foglyul, s azok egybehangzóan azt állították, hogy a szultán Pétervárad ostromára készül. Valóban, a diván ugyanis megváltoztatta a Belgrádban elfogadott tervet, és Elmas Mohamed nagyvezér eredeti elképzelése szerint az erődítmény ellen vonultak. Augusztus utolsó napjaiban a török sereg Kovilig nyomult előre, ahol elsáncolt tábort épített ki. A foglyoktól nyert információt a felderítésre küldött huszárok is megerősítették, ezért Jenő herceg sürgette Rabutint, hogy mielőbb csatlakozzon hozzá. Ez másnap meg is történt.
A szövetséges csapatok szeptember 2-án indultak el Pétervárad felé, miközben a török lovasság folyamatos rajtaütésekkel zaklatta őket. Ennek ellenére 6-án elérték a Dunát, s Péterváraddal szemben újból táborba szálltak. Midőn ezt a szultán megtudta, újból megváltoztatta a hadjárat célját, és visszatért a Belgrádban elhatározott irányhoz, az Erdély vagy Felső-Magyarország elleni támadáshoz. Ezért szeptember 7-én reggel egész hadával észak felé vonult el a Tisza jobb partján.
Jenő herceg erről egy átszökött szpáhi útján még aznap értesült, s miután vallomását a felderítők is megerősítették, szeptember 9-én a szövetséges sereg erőltetett menetben a törökök után indult. A török sereg 9-én érte el Zentát, Jenő herceg hadereje pedig 10-én Óbecséig jutott. A herceg tudta, hogy a töröknek, ha Erdélyt akarja megtámadni, előbb-utóbb meg kell kockáztatnia az átkelést a Tiszán. Az Udvari Haditanácsnak küldött jelentéséből tudjuk, hogy eleve ekkor szándékozott az ellenségre rajtaütni és megsemmisíteni azt. Így aztán amikor megtudta, hogy a szultáni had Zenta alatt előkészületeket tesz a Tiszán való átkelésre, újabb felderítőket küldött ki, majd haditanácsot tartott. Ezen úgy döntöttek, hogy másnap folytatják az üldözést.
Szeptember 11-én hajnalban a sereg teljes harckészültségben kezdte meg a további előrenyomulást. Délelőtt 9 órakor jelentették Jenő hercegnek, hogy az elővéd lovassága Zentánál túlerőben levő ellenséges lovasságba ütközött és nem tud tovább haladni. A herceg Deák Pál huszárezredét küldte segítségül, akiknek sikerült foglyul ejteni a Tisza jobb partján működő török lovasság parancsnokát, Dzsafer pasát. Vallomásából kiderült, hogy a szultán eredetileg Thököly tanácsára Szegednél akart átkelni a Tiszán és a Maros völgyén át Erdélybe nyomulni, ám Szeged megerősítésének hírére Zentát választották az átkelés helyéül. Itt már készen állt a híd, a partváltás már megkezdődött, de a gyalogság, a tüzérség és a lovasság egy kis része még a jobb parton, az elsáncolt hídfőben állomásozik. A herceg, hogy a vallomás igazáról meggyőződjék, illetve a pillanatnyi helyzet is felmérhesse, egy erős lovascsapat élén személyen Zentáig tört előre. Valóban látták, hogy Zentától délre mintegy másfél kilométerre egy 60 hajóból készült híd vezetett át a folyón. A híd előtt egy többszörösen megtört vonalú földsánc húzódott, amelyet összekapcsolt szekerekkel erősítettek meg. E körül majdnem szabályos félkör alakban, mindkét szárnyával a Tiszára támaszkodva, még egy hatalmas külső sáncvonal épült, amelyet azonban a törököknek már nem sikerült befejezniük, s amelyen épp délnyugat felé, a szövetséges sereg felé néző oldalon mintegy 500 méteres darabon széles rés tátongott. A Tisza itt csupán 250 méter széles volt, ám partjai meredeken szakadtak le a víz felé. A hercegnek feltűnt, hogy csapatok a hídon tolongva igyekeztek a túlsó partra átjutni.
A pillanat, amelyre Jenő herceg várt, elérkezett. Mivel napnyugtáig már csak néhány óra volt hátra, azonnal cselekedett. Midőn délután 3 óra tájban a gyalogság is a helyszínére érkezett, a herceg nyomban csatarendbe állította seregét, amely 51 gyalogzászlóaljból, 112 lovas svadronból és 60 lövegből állt. A hídfőben maradt mintegy 4000 fős ellenséges lovasság támadásának elhárítására, illetve a csapatok felvonulásának fedezésére nagyobb számú lovasságot és jelentős tüzérséget küldött a külső sánc befejezetlen szakaszán keresztül az ellenséges vonalak elé. A szövetséges haderő zöme eközben kétsoros csatarendbe állt, s megindult az ellenség sáncai felé.
A jobbszárny Leopold Herberstein táborszernagy parancsnoksága alatt két lépcsőben vonult fel. Az első vonalban Johann Franz Gronsfeld altábornagy vezetése alatt 5 gyalogzászlóalj, 26 lovasszázad és 12 löveg, a második lépcsőben Henrich Truchsess altábornagy alárendeltségében 5 gyalogzászlóalj és 16 lovasszázad állt, a tartalékot 4 gyalogzászlóalj, 11 lovasszázad és 2 löveg képezte.
A középhad Charles Commercy herceg tábornagy parancsnoksága alatt szintén két vonalban sorakozott fel. Az első lépcsőt 13 gyalogzászlóalj és 26 löveg alkotta Jean Louis Rabutin lovassági tábornok parancsnoksága alatt, a másodikat 21 szász és a brandenburgi gyalogzászlóalj és 26 löveg Henrich Reuss szász tábornagy vezetésével.
A balszárny irányítását Guido Starhemberg tábornagyra bízták. Az első vonalban Johann Andreas Corbelli altábornagy egységei álltak fel, 7 gyalogzászlóalj, 35 lovasszázad és 10 löveg, a második lépcsőben Karl Vaudemont altábornagy csapatai, összesen 5 gyalogzászlóalj és 13 lovasszázad. 4 gyalogzászlóaljat, 11 lovasszázadot és 10 löveget tartalékba helyeztek.
A török lovasság átkaroló hadműveletének elhárítására a szárnyak és a centrum mögött a magyar és a rác huszárezredeket helyezték el, az előbbiek parancsnokai Mihályi Deák Pál és Zichy István voltak.
A szövetséges haderő harcrendjének jobbszárnya a Tiszára támaszkodott és a folyóhoz képest kissé rézsútosan helyezkedett el. A lovasság a szárnyakon, a gyalogság a centrumban, illetve a szárnyak első lépcsőjében helyezkedett el. A herceg a balszárnyon, mely a felfejlődés során legelőször került harcérintkezésbe az ellenséggel, 16 gyalogzászlóaljjal, 59 lovasszázaddal és 20 löveggel jelentős erőkoncentrációt képezett. A harc megkezdése után a középhadnak és a balszárnynak fokozatosan jobbra kellett kanyarodnia, hogy teljesen körülfogják a hídfőt.
A török sereg számerejét a kortársak 100–150 000 főre tették, ami szokás szerint túlzás. Ha a tényleges harcoló állományt nézzük, az aligha lehetett több 60–70 000 főnél. Mivel a török lovasság legnagyobb része ekkor már átkelt a hídon, a hídfőben maradt csapatokat létszáma mintegy 35 000 fő lehetett. E seregrészt személyesen Elmas Mohammed nagyvezír irányította, mellette Dsáfer pasa, ruméliai béglerbég, Kaplan és Faszli pasa az európai, míg Mizirlizáde Ibrahim pasa az anatóliai hadtestet vezényelte.
A keresztény sereg csatarendjének megalakítása két órát vett igénybe, majd a délután 5 óra tájban megkezdték az előnyomulást. Az ellenség addig nem avatkozott be, csak a felvonulás utolsó szakaszában tört ki 4000 ellenséges lovas a hídfőnek Zenta felé néző oldalán, hogy a balszárnyat megtámadja. Jenő herceg a második harcvonalból 3 dragonyosezredet és néhány ágyút vont össze, majd személyesen akarta vezetni ellenük a rohamot, de az ellenség ezt nem várta be, kitért az összecsapás elől és visszahúzódott a hídfőbe. Az ellenséget üldöző dragonyosok megkísérelték, hogy betörjenek a hídfőbe, de az erős tüzérségi tűz visszafordulásra kényszeríttette őket.
A dragonyosok visszavonása után a hadoszlopok mintegy 4–500 méterre megközelítették a török sáncokat, s eközben a közép és a balszárny végrehajtotta a teljes jobbfordulatot. Ennek következtében a középen elhelyezett gyalogság a török centrum, vagyis szekérvár elé került, a két szárny pedig a Tiszára támaszkodott.
Elmas Mohamed és alvezérei ekkor kétségbeesett kísérletet tettek, hogy a mind szorosabbra záruló gyűrűből kitörjenek. Tüzérségük kartácstűzzel próbálta távoltartani állásaiktól a szövetséges katonaságot, miközben a janicsárok heves rohamokat intéztek ellenük. Akciók sorra összeomlottak, mivel a török hadvezetés, a keresztény alakulatokkal ellentétben, képtelennek bizonyult a különböző fegyvernemek együttműködésének összehangolására. A keresztény csapatok harcászati fölénye egyre nyomasztóbbá vált, lovasságuk és gyalogságuk együttműködése révén a támadási pontokon megfelelő túlsúlyt képeztek, a gyorsan előrevont tüzérség pedig hatékonyan támogatta őket.
A szövetségesek feltartóztathatatlan közeledése láttán Elmas Mohamed nagyvezír, miközben ágyúi folyamatosan kartácstüzet zúdítottak a támadókra, a magas partok fedezékében, az erődítések és a folyó közt lévő homokzátonyon át egy lovas hadtesttel oldalba támadta a Starhemberg tábornagy vezette balszárnyat. Ennek lovassága azonban visszaverte az ellenség rohamát és a menekülőket üldözve behatolt a hídfőbe. Ekkor a támadók számára is láthatóvá vált a török sáncrendszer legsebezhetőbb pontja, a magas partszegély és a víz között húzódó 30–35 méter széles homokzátony, amelyen keresztül, a sáncrendszert hátulról megkerülve, egészen a hídig el lehetett jutni. Eközben néhány ezer török–tatár lovas a másik oldalon újabb kitörést kísérelt meg, de a jobbszárny 14 lövegének tüze valósággal elsöpörte őket. Az előrenyomuló csapatok a szárnyakon elhelyezett tüzérséget gyorsan a magas partra vontatták és a 44 ágyú mindkét irányból tűz alá vette a hidat és környékét.
Az emberekkel teli hajóhídra zúduló tüzérségi tűz hatalmas riadalmat és még nagyobb veszteségeket okozott. Jóllehet a korabeli tudósítások egy része azt állítja, hogy a támadás megindulásakor Thököly Imre a hídfőben lévő csapatok nagyobb ellenállásának kikényszerítésére a híd lerombolását javasolta a szultánnak, de ezt az indítványt a török katonai vezetők elutasították. A veszély láttán II. Musztafa a mellette lévő lovasság egy részét gyalogosan újból a folyó jobb partjára rendelte, de ezzel csak tovább növelte a zavart, mert az amúgy is tömött hídon olyan kavarodás támadt, amely az ágyúzás megkezdésekor valóságos pánikba csapott át.
Minthogy a sikertelen kitörést követően a sáncok mögé menekülő török lovasság a hídfőt védő gyalogságnál rémületet okozott, az őket követve a homokpadon át benyomuló szövetséges csapatok csak csekély ellenállással találkoztak, így hamarosan elérték a híd jobbparti végét. Látva Starhemberg tábornagy csapatainak sikerét, Jenő herceg a balszárny második vonalát alkotó, Vaudemont altábornagy vezette csapatok mellé rendelte Rabutin centrumban lévő gyalogságának egy részét, hogy azok a Starhemberg gyalogsága által nyitott résen át betörve fejlesszék tovább a támadást az ellenség hátában. Ez a váratlan akció teljesen megrendítette a sáncokban védekező török gyalogság és tüzérség ellenállását. Commercy tábornagy centrumban harcoló császári, brandenburgi és szász gyalogosai a jobbszárny egységeitől támogatva ekkor megrohamozták a szekérvárat, és véres kézitusában áttörték az ellenfél védelmi vonalát. A minden oldalról körülfogott kétségbeesetten küzdő janicsárok legnagyobb részét lemészárolták, a menekülők másik része, miután Starhemberg alakulatai elfoglalták a híd bejáratát, folyón keresztül úszva akart a túlpartra eljutni, ám sokan közülük a vízbe fulladtak. „A támadás olyan erőteljes és gyors volt, amilyet még életemben nem láttam…A lovasság leszállt a nyeregből és együtt rohantak a védőárkokon keresztül, amelyeket megtöltött a legyilkolt ellenség holtteste. A katonákat nem lehetett tovább tartóztatni, senkinek sem kegyelmeztek…Ez a győzedelmes hadművelet éjszaka végződött, de a döntő csapásig maga a nap sem akart előbb lenyugodni, míg ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézte.” – írta a döntő percek eseményeiről I. Lipót császárnak küldött jelentésben Szavojai Jenő.
A szörnyű mészárlásnak végül a beálló sötétség vetett véget. A törökök vesztesége óriási volt: mintegy 20 000 katona esett el a hídfőben, köztül Elmas Mohamed nagyvezír, az anatóliai és boszniai beglerbégek, a janicsárok agája, további 17 pasa és számos főtiszt. Csupán néhány ezer embernek sikerült a Tisza túlsó partját elérni. Thököly állítólag egy csomó halott közt húzta meg magát s az éj beálltával úszott át a Tiszán. A szultán a túlsó partról nézte végig serege pusztulását, majd 1000 szpáhi kíséretében Temesvárra menekült.
A zsákmány nagyságát csak másnap tudták felmérni. 7 boncsok (lófarkas török zászló), 423 kisebb zászló, 80 bronzágyú, 4 vaságyú és 3 ötcsövű orgonalöveg, hatalmas mennyiségű muníció, 9000 kocsi, több ezer ló, száz szarvasmarha és teve mellett a szultán kardja és ezüst készlete jutott a győztesek kezére. A birodalmi pecsétet gróf Rabutin tábornok erdélyi biztosa találta meg az elesett nagyvezír nyakában. Ezzel szemben a császáriak vesztesége küzdelem méreteihez képest viszonylag alacsony volt: 699 halott és 1934 sebesült, illetve a harcok során elpusztult 3533 ló is.
A herceg a sötétség és a csapatok fáradtsága miatt nem gondolhatott az ellenség üldözésére, csupán másnap küldte utánuk azokat az könnyűlovas alakulatokat, amelyek nem vettek részt a csatában. Zichy István huszárjai a menekülő katonákra vadásztak, Mihályi Pál huszárezrede és Dietrich Glöckelsperg 600 horvát dragonyosa pedig egész Temesvárig üldözte az ellenséget. E csapatok rengeteg foglyot ejtettek, valamint tetemes mennyiségű málhát, szekeret és néhány ágyút is zsákmányoltak.
Bár a zentai csatát követő napokban a szövetséges erők felderítői az oszmán hadsereg felbomlásáról számoltak be, a szultánnak azonban sikerült serege maradványait összegyűjteni, és Temesvár védelmét megszervezni. Mintegy 18 000 lovast sikerült összeszednie, s a Belgrádból érkező 3000 janicsárral együtt újra közel 30 000 katonával rendelkezett. A szultán Belgrád parancsnokát, Husszein Amudzsazádét, Köprülü Mohamed unokaöccsét nevezte ki nagyvezírré, aki már az augusztus elején megtartott haditanácson is ellenezte a Felvidék és Erdély irányába indított támadást.
Jenő herceg szeptember 20-án haditanácsot tartott Commercy és Guido Starhemberg tábornagyokkal és Rabutin lovassági tábornokkal a hadjárat folytatásáról. Noha a Lipót császárnak küldött jelentésben Jenő herceg még Temesvár palánkjának elfoglalását, raktárainak felégetését, a város bombázását javasolta, a haditanácson azonban az erősség ellen indítandó támadás tervét egyhangúan elvetették. A döntésért már a kortársak is sokat bírálták a fővezért, mondván, hogy a katasztrofális vereség okozta pánikban a törökök nem tudtak volna nagyobb ellenállást kifejteni. A valóságban azonban más volt – ahogy ezt Jenő herceg megírta az uralkodónak is –: a fáradt, az elmarad zsold és az akadozó ellátás miatt zúgolódó katonákkal nem lehetett nagyobb hadműveletbe kezdeni, a hadikassza pedig üres volt. A brandenburgi és a szász csapatok távozása után a Temesvár elleni vállalkozáshoz a létszám és a tüzérség is elégtelen volt, megfelelő szállítókapacitás híján, a folyóktól távol pedig az utánpótlást sem lehetett biztosítani. Ellenfelei még azt is a győztes hadvezér szemére vetették, hogy a kapott parancs ellenére, mégis támadást indított a török ellen.
Savoyai Jenő végül egy kisebb, elit ezredekből összeállított 6500 fős hadtesttel október elején benyomult Boszniába és elfoglalta Szarajevót. E hadműveletnek elsősorban a császáriak fölényét kellett demonstrálnia, részben pedig az eljövendő béketárgyalások céljait szolgálta. A támadás során nem akarták megtartani az elfoglalt területeket, amire a kislétszámú haderő amúgy is elégtelen lett volna, sokkal inkább a hátországot akarták meggyengíteni, s ez nem jelentett egyebet, mint rablást, dúlást, fosztogatást. A csapatok egy hónap múltán ki is vonultak a tartományból és a kijelölt téli szállásokra tértek. Az utolsó katonai akciót Rabutin tábornok csapatai indították Palánka ellen november 5-én, a boszniai hadjárat befejezésének napján. A vár rövid ostromot követően a császáriak kezére került. Ezután a hadtest a közeli Pancsova erődítményét támadta meg, de az őrség már közeledésük hírére elmenekült és felgyújtotta az erősséget.
A zentai győzelem nyomán török békeajánlat nem sokáig váratott magára. 1698. január 27-én az Oszmán Birodalom legfőbb vallási, politikai és katonai vezetőinek ülésén elhatározták, hogy Anglia isztambuli követe, lord William Paget útján békeajánlatot tesznek a Habsburg császárnak. A haderő siralmas állapotán kívül döntésükhöz az utolsó lökést valószínűleg a Habsburgok és a franciák között létrejött béke adta. Nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati fronton felszabadult Habsburg csapatok még inkább az ellenfél javára billentik az erőviszonyokat. A békeegyezményt hosszas tárgyalások után, amelyeknek Savoyai Jenő 1698. évi nyári katonai erődemonstrációja adott nyomatékot, egy év múlva, 1699. január 26-án írták alá Karlócán. A béke nemcsak a több mint másfél évtizedes háborúnak vetett véget, hanem a Temesköz és Nándorfehérvár kivételével a Magyar Királyság területe is felszabadult a török uralom alól.