Sorsfordító időszak Bécs felmentésétől Kara Musztafa haláláig
(1683. szeptember 12.–december 23.)
Az 1683. szeptember 12-én vívott kahlenbergi csatában a Habsburgok székvárosát, Bécset ostromló oszmán haderő megsemmisítő vereséget szenvedett a Sobieski (III.) János lengyel király és Lotharingiai Károly császári tábornagy vezette szövetséges (császári–lengyel–birodalmi) seregtől. Kara Musztafa nagyvezír csapatai nagyjából tízezer halottat veszítettek, míg a keresztény oldal csak kétezret. Az egész török tábor, benne a nagyvezír kincseivel, 300 ágyú, rengeteg muníció és hadfelszerelés, mind a szövetségesek zsákmánya lett.
Mivel magyarázható a török kudarca? A leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a Porta, túlértékelve saját lehetőségeit, félreértve a nemzetközi politikai helyzetet, olyan hadi vállalkozásba kezdett, amelynek hiányoztak a feltételei. Nem elsősorban katonai szempontból, mivel a Köprülü nagyvezírek század közepén végrehajtott reformjai nyomán az Oszmán Birodalom megerősödni látszott, és mind a lengyelek, mind az oroszok elleni háborút (1672–1676, ill. 1677–1681) győzelmesen fejezte be. Ezek után nem csoda, hogy Kara Musztafa nagyvezír Nagy Szulejmán legfőbb céljának megvalósítását, az első számú ellenségnek tekintett Habsburgok székvárosának elfoglalását sem tartotta lehetetlennek.
Kara Musztafa elhatározását a Magyarországról érkező hírek is megerősítették, ahol 1682 folyamán Thököly Imre kuruc mozgalma – időlegesen persze – jelentős sikereket ért a császári hadakkal szemben. Thököly tudta, hogy csak oszmán győzelem esetén van esélye hatalma megtartására és az ország egyesítésére saját uralma alatt. Ezért ő is háború megindítását javasolta a nagyvezírnek. A sors fintora, hogy ezzel jelentős szerepet játszott saját bukásában és a török Hódoltság felszámolásában.
Isztambulban már akkor elhatározták a háborút, mielőtt 1682 elején gróf Alberto Caprara, I. Lipót császár követe, megérkezett volna a Portára, hogy a húsz évre megkötött vasvári béke lejártához közeledvén annak meghosszabbításáról tárgyaljon. Lipót és tanácsosai mindenáron a magyarországi status quo fenntartására törekedtek, hogy szabad kezet kapjanak XIV. Lajos agresszívan terjeszkedő Franciaországa ellen. Hogy végül a helyzet másképp alakult, az a Porta döntésén múlott, mivel Lipót békeajánlatát, a gyengeség jelének értékelve, visszautasították.
Persze Isztambulban is akadtak jócskán, akik tartottak eme nagy önbizalom következményeitől, mondván, egy ilyen akció arra kényszeríti majd az európai uralkodókat, hogy saját érdekükben összefogjanak a Porta ellen.
Végül nekik lett igazuk. A harcot kényszerűségből vállaló bécsi Udvar számos német fejedelem támogatását nyerte meg, köztük a franciabarát Miksa Emánuel bajor választófejedelemét is. Közrejátszott ebben a Franciaország felől a Német birodalomra nehezedő nyomás enyhülése is, mivel XIV. Lajos a holland–francia háborút lezáró nymwegeni békekötés (1679) után, az újraegyesítési politika révén, jóformán harc nélkül tudta országa területeit a birodalom rovására növelni. Így épp nem volt szüksége a Habsburgok erejének megosztására sem, ezért nem támogatta a Porta háborús terveit. Sőt, segítséget ajánlott Lipótnak, aki persze elutasította ezt. Ennél sokkal többet jelentett, hogy török elleni harc elkötelezett hívének számító XI. Ince pápa segítségével sikerült megegyezni Sobieski János lengyel királlyal (1674–1696), aki francia felesége révén amúgy szintén a franciákhoz húzott.
Fotó: Sobieski János a krakkói Mária-templom (Áldott Szűz Mária Mennybemenetele-bazilika) falán
Az Oszmán Birodalom katonai szempontból sem jelentette már azt a fenyegetést, mint Szulejmán idején, noha még mindig hatalmas hadi potenciállal rendelkezett. Főként a hagyományosan jól működő logisztika és a kiapadhatatlan emberanyag-utánpótlás szempontjából még mindig előnyben volt ellenségeivel szemben, viszont fegyverzet, taktika, és főként fegyelem, illetve morális tartás tekintetében az európai haderők már rég fölébe kerekedtek.
De Bécs felmentésének sikere nem csak ezen múlott. Kara Musztafa a valóságban nem bizonyult olyan jó hadvezérnek, mint amilyennek magát hitte. Nyilvánvaló, hogy seregének hatalmas ember- és állattömege csak lassan tudott előrenyomulni, de ez a vonulás olykor érthetetlenül sokáig tartott. Az elvesztegetett idő a döntés pillanatában is megbosszulta magát, hiszen a város a csata napján már csak rövid ideig tudott volna kitartani. Ugyancsak a nagyvezír hibájául róható fel, hogy a kezdetben az övénél jóval gyengébb császári hadat nem próbálta meg szétverni, illetve nem akadályozta meg a felmentő sereg egyesülését és felvonulását.
A Kahlenbergnél kivívott győzelem után alig két héttel Lipót császár titokban útnak indította követét a Győr alatt állomásozó nagyvezírhez, hogy béketárgyalásokat kezdjen. A helyzet kísértetiesen hasonlított az 1664-ben történtekhez. Akkor a szentgotthárdi győzelem után tíz nappal már meg is született Vasváron a húsz évre szóló egyezség, amely a keresztény siker ellenére minden frissen szerzett hódítást, így Váradot és Érsekújvárat is, a török kezében hagyott. Lipót és tanácsosai cselekedeteit akkor és 1683-ban is a franciáktól való félelem irányította. A pápának ugyan most sikerült XIV. Lajost visszatartani attól, hogy hátbatámadja a Habsburgokat, de a megindult fegyverszüneti tárgyalások egyelőre elakadtak. A bécsi kormányzat joggal aggódott, hiszen a franciák 1681-ben már kardcsapás nélkül megszerezték Strassburgot, és Bécsben tudták, hogy a következő célpont Pfalz lesz, amelyre XIV. Lajos öccse pfalzi származású felesége nevében tartott igényt.
Miként a háború kitörése, úgy a folytatása sem a Habsburgokon múlott. Kara Musztafa még mindig helytelenül értékelte a politikai és katonai helyzetet. Úgy tett, mintha a Bécs alatt elszenvedett kudarc csak egy egyszerű vereség lett volna, amely után kellő erőfeszítéssel még meg tudja fordítani az események menetét, és mellesleg megmentheti saját magát is. Elutasította Lipót békeajánlatát és ezzel belekényszerítette a császárt a háború folytatásába. Döntésével megnyitotta az utat a magyarországi török uralom felszámolásához.
Eközben azonban a Bécs felmentésére létrejött szövetség felbomlott. A birodalmi csapatok hazaindultak, Lipót pedig, megsértődve azon, hogy Sobieski nélküle vonult be és tartott Te Deumot a felmentett Bécsben, a Schwechatnál lezajlott találkozón elutasítóan bánt a lengyel királlyal, és bár megköszönte a segítséget, elbocsájtotta a lengyeleket. Ennek ellenére Károly hercegnek Francesco Buonvisi bíboros, pápai nuncius és Federico Cornaro velencei követ támogatásával sikerült rávennie Sobieskit a harc folytatására. Csapataik így szeptember 18-án a török had nyomában megindultak Magyarország felé. Sobieski egyenesen Buda ellen akart támadni, míg Károly herceg Érsekújvár vagy Esztergom ostromát indítványozta. A Haditanács végül október 2-án ez utóbbira adott parancsot.
Kara Musztafa, aki rövid győri tartózkodása alatt a menekülőkből valamennyire újjászervezte seregét, az előrenyomuló szövetségesek elől ekkor Budára húzódott vissza. Innen küldte Kara Mehmed budai pasát az üldöző szövetséges had feltartóztatására, mintegy 16 000 emberrel.
A keresztény haderő október 7-én közelítette meg az Esztergomnál levő török hajóhíd jobb parti hídfőjét védelmező párkányi palánkot (törökül Dsigerdelen). Itt a vigyázatlanul, kellő felderítés nélkül előretörő mintegy ötezer főnyi lengyel lovasság, élén magával Sobieski Jánossal, belefutott a törökök által állított csapdába. A többszörös túlerőben levő ellenséggel vívott véres harcban a lengyeleket komoly veszteség érte, 1500-nál is többen estek el. Maga a király is életveszélybe került, és csak az idejében a helyszínre érkező császári lovasság beavatkozásának köszönhették, hogy sikerült elkerülni a teljes vereséget.
Az első kudarc után október 9-én újból támadásra indultak a szövetségesek. A csatában a törökök a kezdeti sikerek ellenére ismét súlyos vereséget szenvedtek. Károly herceg tüzérsége szétlőtte a menekülőkkel teli hajóhidat és sokszáz török veszett a folyóba. A párkányi oldalon rekedt törököket a lengyelek, bosszúból a két nappal korábbi vereségért, lemészárolták. A törökök mintegy ötezer főt vesztettek, a dunai vízi út ellenőrzése szempontjából kiemelkedően fontos Esztergom pedig külső segítség nélkül maradt, jóllehet a védelmet a csata után oda menekülők is erősítették.
Kép: A párkányi csata
Károly herceg bajor segélycsapatokkal kiegészült haderejével október 19-én fogta ostrom alá Esztergomot. A szinte folyamatos, kíméletlen ágyúzás fedezetében az ostromárkok gyorsan kiépültek, de a védők nem várták be a döntő rohamot. Midőn Károly herceg október 26-án megadásra szólította fel a parancsnokot, az némi gondolkodás után, szabad elvonulás feltételével, feladta a várat. A Belgrád felé vonuló Kara Musztafát azonban nem érdekelte, hogy a védőknek, bár nyilvánvalóan harcolhattak volna néhány hétig, felmentő sereg hiányában nem volt esélyük a kitartásra, és hogy a vár feladásával a pasa sokezer életet kímélt meg, akik a következő évben, Buda ostromakor az ottani védelmet erősítették. A parancsnokot tiszttársaival együtt kivégeztette. Sorsát azonban ő sem kerülhette el, Belgrádba érkezvén, december 23-án ő is megkapta a kahlenbergi vereségért kijáró selyemzsinórt.