A kerékpárral felszerelt katonai alakulatok szervezése a 19. század legvégén, 1888-ban indult meg Nagy-Britanniában, 1908-ra a brit haderő már 10 kerékpáros zászlóaljjal rendelkezett, melyet a Royal Cycling Corpsnak nevezett magasabb egység fogott össze. A példa „ragadósnak bizonyult”, hamarosan Argentína, az Egyesült Államok, és a legtöbb európai ország is megkezdte a hasonló alakulatok szervezését, elsősorban zászlóalj szinten. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborút megelőzően a nagyobb hadgyakorlatok során, alkalmilag szervezett kerékpáros századokat, a csapatnem 1911-től jelent meg szervezetszerűen a hadrendben. Ekkor a császári és királyi 11., 20., 24., 29. vadászzászlóaljak negyedik századait szervezték át kerékpárosokká. Az így létrejött első kerékpáros zászlóaljat a háború kezdeti időszakában főként a keleti hadszíntéren vetették be a lovasság alárendeltségében, ahol a gorlicei áttörésben is részt vettek. Az itt szerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy jól kiépített úthálózat hiányában a kerékpárosok csak korlátozottan alkalmazhatóak, illetve a lovasság menetteljesítményét nem tudják elérni. A háború második szakaszában az állásháború kialakulásával a kerékpárosok is gyalogságként lettek bevetve az olaszországi harcok során, ahol nagy veszteségeket szenvedtek.
Az első világháborút Magyarország számára lezáró trianoni békeszerződés az ország fegyveres erejét 35.000 főnyi önkéntes állományban határozta meg, emellett a magyar haderő nem rendelkezhetett a korszerű hadviseléshez szükséges haditechnikai eszközökkel, mint harckocsikkal, repülőgépekkel vagy gépkocsizó alakulatokkal. A kialakult helyzetben a magyar haderő számára létfontosságú volt a gyalogság mobilizálása az elérhető és a békeszerződés által engedélyezett keretek között, így a magyar hadrendet alkotó hét vegyesdandár mindegyikében felállítottak egy-egy kerékpáros zászlóaljat. Az alakulatok az északi határ és Budapest közelébe (Esztergom, Kenyérmezőtábor, Hajmáskér, Vác, Balassagyarmat, Salgótarján, Jászberény) települtek, háborús helyzetben a Duna és az Ipoly folyamvédelmét látták volna el, valamint Komárom felé törtek volna előre.
Az egykorú szabályzatok szerint a kerékpárosok „gyorsaságukat önmaguk erejéből merítik, menetük zajtalan, a veszteségekre pedig fokozottan érzékenyek, tűzerejük a gyalogságénál nagyobb lökőerejük kisebb”, feladataik szerint pedig „alkalmazhatóak: felderítésre és az ellenséges felderítés gátlására, a szárnyak biztosítására, eltolás és átkaroló támadás fedezésére; gyors tartalékként; üldözésre; halogató harcra és elöl lévő fontos pontok megszállására.” Az 1920-as években a haderő többi alakulatához hasonlóan itt sem nyílt lehetőség anyagi fejlesztésre, sőt, a korai időszakban a zászlóaljak csak egy százada rendelkezett kerékpárokkal. A Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság 1927-es távozása, majd az 1930-as évek elején kezdődő haderőfejlesztés során, ami az 1938-ban meghirdetett győri programmal tetőzött, a kerékpáros zászlóaljakat megerősítették. A századok számára rajonként egy golyószórót rendszeresítettek, a géppuskás századok már hat géppuskával rendelkeztek. Zászlóalj közvetlenként beosztásra került egy árkász, távbeszélő, páncéltörő ágyús valamint egy kisharckocsi szakasz és egy gépvontatású közepes taracküteg is. A Huba-I hadrend életbe lépésével a kerékpáros zászlóaljak a gyorscsapatok alárendeltségébe kerültek, 1938 és 1941 között részt vettek felvidéki és erdélyi bevonulásban, a kárpátaljai és a délvidéki harcokban. A Szovjetunió elleni hadműveletek alatt szerzett tapasztalatok rámutattak a csapatnem problémáira: a kerékpárosok menetteljesítményei nem érték el a lovasságét, valamint rossz útviszonyok között csak korlátozottan bizonyultak bevethetőnek. 1941 és 1942 között kettő kivételével a zászlóaljakat harckocsizókká szervezték át. 1945 után a csapatnem hazai története megszűnt, az új „demokratikus” honvédségben már nem szerveztek hasonló alakulatokat.