1927. március 31-én a Szövetségközi Katonai Ellenőrző Bizottság elhagyta az országot. Ezzel a közvetlen ellenőrzés megszűnt, helyébe az alkalmi vizsgálatok rendszere lépett.
December 23-án határozat született a magyar haderő fejlesztéséről, amelyet 1928 és 1930 októbere között három ütemben kellett végrehajtani. Úgy döntöttek, hogy a toborzást megszüntetik és az állományt „K” (kényszer) toborzás útján, azaz sorozással töltik fel. A létszám és az alakulatok számának emelése mellett a fegyvernemek közötti aránytalanság mérséklését, új fegyvernemek – páncéljárműves csapatok, légierő – alapjainak lerakását tűzték ki célul. A honvédség létszámát az engedélyezett 35 000 fővel szemben az időszak végére 62 500 főben állapították meg.
Az új alakulatok felállítását az ütemezésnek megfelelően 1930. október 1-jével befejezték. A honvédség létszáma a rejtett alakulatokkal ekkor 57 648 fő volt, ami némileg elmaradt az eredetileg tervezett létszámtól. A 7 vegyesdandár 2-2 gyalogezrede ezredközvetlenként gyalogsági ágyús- és aknavetőszakasz kapott. A vegyesdandárok tüzérségét megduplázták, vagyis tüzérosztályukat egy kétosztályos tüzérezreddé szervezték át. Fővezérség-közvetlen alakulatként felállítottak 3 gépvontatású légvédelmi és egy nehéz tüzérosztályt. Az addig önálló huszárezredeket egy lovas tüzérosztállyal kiegészítve 2 lovasdandárban vonták össze. Kereteiben létrehoztak 7 repülőszázadot is.
Új hadrendi elem volt a jövendő páncélos fegyvernem magjaként felállított honvéd páncéljárműves osztály. Az alakulatnak azonban harckocsija egyáltalán nem volt, mindössze 7 különböző típusú, kísérleti célokra beszerzett, részben elavult páncélgépkocsival rendelkezett.
A hároméves fejlesztés elsősorban a gyalogság és a tüzérség arányát javította, de a hadsereg továbbra sem rendelkezett használható harckocsikkal, repülőgépekkel, alig volt közepes és nehéz tüzérsége, kevés volt a műszaki alakulata is. A hadvezetés Magyarország adott pénzügyi körülményei között – a katonai szakirodalomban preferált kis létszámú, jól felszerelt elit haderő helyett – csak nagy létszámú, gyengén gépesített tömeghadsereg létrehozására törekedhetett. Ezt a fejlesztést szakította meg az 1930-as gazdasági válság.
Az 1929 októberétől a honvédelmi miniszteri posztot betöltő Gömbös Gyula a hadsereg fellendülésének időszakát hirdette meg. Ezen azonban nemcsak a minőségi és mennyiségi fejlesztést, hanem a bel- és külpolitikára ható növekvő befolyását is értette, hiszen a magyar kormányok által 1920 óta képviselt revíziós politika egyik meghatározó elemének egy ütőképes hadseregnek kellett lennie.
A fennálló tilalom ellenére 1932-ben bevezették az általános védkötelezettséget, tehát a haderőt nem önkéntesekből, hanem „K” (kényszer) toborzás azaz sorozás útján egészítették ki. A szolgálati időt 18 hónapban állapították meg, de 12 hónap szolgálat után a katonák leszerelhetők voltak. Ezzel azt akarták elérni, hogy a hadsereg alacsonylétszáma ellenére az egyes korosztályok minél nagyobb hányada kaphasson kiképzést. Az 1932–1935 közötti időszakban 67 900 főre emelkedett a hadsereg létszáma. 1933-tól „belbiztonsági gyakorlatok” fedőnéven megkezdték a tartalékosok továbbképzését is.
A gazdasági válság nyomán kialakult nehéz gazdasági helyzet a harmincas évek közepéig éreztette hatását a hadsereg fejlesztésében. Az 1932-ben jóváhagyott fejlesztési terv 21 egyforma hadrendű és felszereltségű gyaloghadosztály, valamint gépesített alakulatok felállítását írta elő. Ennek megvalósítását három fejlesztési ütemben kívánták elérni, amit azonban az adott gazdasági és pénzügyi helyzetet figyelembe véve nem naptári és költségvetési időszakokkal, hanem szervezési célokkal határoltak el.
Közvetlen célként a meglevő 7 vegyesdandár háromezredes hadosztállyá való fejlesztését tűzték ki. A hadosztályok tüzérségét az addigi 2 osztály helyett 3 osztályra kívánták bővíteni, ezen kívül hadosztályonként 1-1 közvetlen gépvontatású üteget is előirányoztak. Az első ütemben egy motorizált csapatot – mint tancsapatot – kívántak felállítani, amelyet később akartak egy gépkocsizó zászlóaljjá, majd egy gépesített seregtestté fejleszteni.
Első lépésként 1932. október 1-jén az addigi vámőrséget határőrséggé szervezték. A volt vámőrkerületekkel megegyező határőrkerületenként 1-1 határőrezredet állítottak fel, amelyek a vegyesdandárok (tervezett hadosztályok) rejtett 3. gyalogezredei lettek. A fennmaradó csapatokból 156 határőrsöt szerveztek, amelyek továbbra is határszolgálati feladatokat láttak el. Megalakult a gépkocsizó csoport: 1 gépkocsizó puskásszázad, 1 motorkerékpáros szakasz, 1 könnyűharckocsi-század és 2 gépvontatású tarackos üteg.
1935. október 1-jével további lépések történtek a haderő fejlesztése terén. A hadrend – egyelőre repülőgépek nélkül – 3-3 közelfelderítő- és vadász, valamint 4-4- nappali és éjszakai bombázószázaddal számolt. Hadsereg-közvetlenként 4 légvédelmi tüzérosztályt állítottak fel. A 21 dandárosra tervezett hadi hadrend érdekében az addig is meglévő gyalogsági parancsnok mellé 1935. december 1-jével megszervezték a 2., 1937. október 1-jével a 3. gyalogsági parancsnoki beosztást.
A m. kir. Honvédség mozgósításkor ugyanis úgynevezett „ikreződéssel” állította fel hadiállományát. Az 1930-as években a békehadrendben vegyesdandáronként 3-3, azaz 21 gyalogezred és 3-3, azaz 21 tüzérosztály szerepelt. Mozgósításkor ezek száma ikreződés útján megkétszereződött. A gyalogezredekből – az „anyaezredből” – az ezredparancsnok-helyettes vezetésével kivált a tényleges állomány egy része, és az addig rejtetten tárolt felszereléssel megalkotta az ikerezred keretét. A bevonuló tartalékosokkal mindkét ezredet hadiállományra töltötték fel. A tábori tüzérosztályok ugyanilyen módon 2 osztályos tüzérezredekké alakultak. Elméletileg az anya- és az ikeralakulat a hadrafoghatóság szempontjából egyforma volt. Az így felállt, 2 gyalogezredből és 1 tüzérezredből szervezett gyalogdandárok a megfelelő támogató és ellátó alakulatokkal kiegészítve alkották a hadi hadrend alap seregtesteit.
A vegyesdandáronként alakult 3-3 gyalogdandár élére az 1., a 2. és a 3. gyalogsági parancsnok került. A gyalogdandárok számozása 1-től 21-ig folyamatos volt. E mozgósítási rendszer előnye – amely 1943-ig maradt érvényben – a mozgósítás egyszerűségében, a béke- és a hadi hadrend teljes összhangjában, valamint a felriasztott egységek azonos értékében rejlett. Hátránya volt viszont, hogy az egyes seregtestek gyorsított mozgósítása és a menetkészültség lépcsőzése nem volt lehetséges, ami azt jelentette, hogy az összes seregtest ugyan egyidejűleg, de lassabban érte el a harckészültséget.
Az 1930-as években ez mozgósítási elv felelt meg leginkább a magyar katonai elképzeléseknek, amely egyszeri, de nagy erőkifejtést várt el a honvédségtől, amely felszereltségének hiányai miatt egy elhúzódó háború sikeres megvívásával nem számolhatott.
A fejlesztés 1936-tól felgyorsult. Ekkor miután Németország gyakorlatilag felmondta a versaillesi békeszerződést, gyakorlatilag megszűnt az ellenőrzés veszélye, és a rejtés formálissá vált. Ugyanakkor a gazdasági helyzet javulása is lehetővé tette a honvédség fegyverzetének gyarapítását és korszerűsítését.
A nyílt hadrendben a vegyesdandárok összetételében a legfontosabb változás 1938-ig az volt, hogy a rejtett harmadik határőrezredükkel hadosztállyá egészültek ki. A mennyiségi fejlődéssel együtt minőségi előrelépés is történt.
Az 1936-ban rendszeresített páncéltörő ágyúkkal, nehézpuskákkal, aknavetőkkel jelentősen megnőtt a gyalogság tűzereje. A légvédelmi tüzérségnek 1937-ben 11 gépágyús és 18 ágyús ütege volt, amelyeket svéd licenc alapján itthon gyártott lövegekkel szereltek fel.
A gyorsan mozgó alakulatokat a vegyesdandárok kerékpáros zászlóaljain kívül 2 lovasdandár képviselte egyenként 2-2 huszárezreddel. A gépkocsizó csoporton belül 1 gépkocsizó zászlóalj alakult, valamint 1 páncéljárműves osztály 1 páncélgépkocsi- és 2 harckocsiszázaddal. Mivel nagyobb harckocsi nem állt rendelkezésre, a páncélos fegyvernemet az olaszoktól 1935/36-ban vásárolt 150 darab 3,5 tonnás Ansaldo kisharckocsi képviselte. 1937 végéig e fejlesztések következtében a Honvédség létszáma 85 200 főre nőtt.