Gyorscsapatok a m. kir. Honvédségben, 1938-1939

A korszerű haderő és hadviselés egyik fontos eleme a gyorsan mozgó, nagy tűzerejű csapatok megléte és harcbavetése a súlypontokon. A hadművészet teoretikusai – okulva az I. világháború tapasztalataiból is – az 1920-as, ’30-as években kidolgozták a páncélos és gépkocsizó (gépesített) erők igénybevételén alapuló modern taktikai és stratégiai eljárásokat, az egyes országok pedig hadrendbe állították az ezek végrehajtására rendelt alakulatokat aszerint, hogy hol milyen anyagi források álltak ehhez rendelkezésre. A szárazföldi haderőnemnél a gyorsanmozgó erők magvát a páncéloserők és a gépkocsizó (később páncélozott) gyalogság tette ki, de a haderő egyéb részének (tüzérség, műszaki csapatok, stb.) gépesítése is fontos szempont volt.

A trianoni békediktátum rendelkezései Magyarország számára nem tették lehetővé, hogy páncélos alakulatai lehessenek, továbbá az ország anyagi-gazdasági talpra állításának követelménye miatt a haderő gépesítésére hosszú időn keresztül csak elenyésző összegeket tudott fordítani az állami költségvetés. Ezért a gyorsan mozgó erőket az 1930-as évek végéig jószerével csak a lovasság és a kerékpáros alakulatok képviselték: 1921 és 1938 között a magyar honvédségnek mindössze négy huszárezrede, hét kerékpáros zászlóalja és a vegyesdandárok közvetleneként ugyancsak hét önálló huszárszázada létezett, amelyet a rejtés miatt csendőr lovas alosztálynak neveztek hivatalosan.

A magyar páncélosfegyvernem bölcsőjének a tiltás ellenére 1924. május 5-én Örkénytáborban felállított, a rejtésben Rendőr Újonciskolának (RUISK) nevezett szervezetet tekinthetjük. A RUISK katonái a megtévesztés miatt rendőregyenruhát viseltek, a kiképzés teherautóra szerelt, bádoglemezekből imitált „páncélgépkocsival” kezdődött meg. Ugyan Magyarország rendelkezett 14 db titokban beszerzett LK-II könnyűharckocsival, azok azonban szétszerelve, az ország különböző részein voltak elhelyezve. Az 1928. október 1-én meghirdetett háromlépcsős haderőfejlesztés keretében a RUISK-on belül létrehozták a páncéljárműves osztályt, amely két páncélgépkocsi századból, egy harckocsiszázadból és egy páncélvonatosztagból állt. 1929-től a nyílt hadrendben is szerepeltettek egy páncélgépkocsi századot, amelyhez járművek nem tartoztak. Komolyabb fegyverzetet egyelőre csak az a négy páncélvonat jelentett, amelyet még az I. világháborúban használtak. 1932. október 1-én Hajmáskéren felállították a honvéd gépkocsizó csoportot, a későbbi gépkocsizó lövész csapatnem alapját, amelynek állományába egy-egy gépkocsizó puskásszázadot, harckocsiszázadot és páncélgépkocsiszázadot, továbbá egy motorkerékpáros szakaszt és két gépvontatású tüzérüteget rendszeresítettek. Az első komoly harckocsibeszerzésre csak 1936-ban került sor: az Olaszországból beszerzett 150 Ansaldo típusú járművet 35M kisharckocsi néven rendszeresítették, és a RUISK, valamint a gépkocsizó csoport állományában kiképzési feladatokra használták. A gépkocsizó csoport felfejlesztésével 1938. május 1-én megalakult a 2. gépkocsizó dandár, és a már említett négy huszárezredből álló két lovasdandár kapott egy-egy kisharckocsiszázadot. Ez utóbbiak voltak az első páncélosalakulatok, amelyek nyíltan szerepeltek a honvédség hadrendjében.

Ugyancsak 1938-ban jött létre a honvédségen belül a gyorsfegyvernem elnevezés, amely állt a páncéloscsapatból, a lovasságból, a gépkocsizó gyalogságból, a kerékpáros gyalogságból és a gépkocsizó vonatcsapatból. A gyorsfegyvernem katonáit a különböző speciális öltözeti daraboktól (mint pl. páncélos fejvédő, posztóujjas bőrmellény, szerelőruha, stb.) eltekintve úgy különböztették meg, hogy a zubbony- és köpenygalléron viselt hajtókájuk színe búzavirágkék volt. Ugyanazon év október 1-én felállították az 1. gépkocsizó dandárt is; a két seregtest három-három gépkocsizó, két-két kerékpáros és egy-egy felderítő-zászlóaljat foglalt magába, továbbá egy-egy gépkocsizó tüzérosztályt, utászszázadot és távbeszélőszakaszt, valamint egy-egy közelfelderítő repülőszázadot is. 

A magyar gyorscsapatok első hadműveleti alkalmazására az első bécsi döntést követően, az 1938. november 5-11. között végrehajtott felvidéki bevonulás során került sor. A vértelen hadművelet után nem sokkal, 1939. március 15-től 18-ig zajlott Kárpátalja teljes birtokbavétele. Az ott lefolyt harcokban estek át gyorsfegyvernemi alakulataink a tűzkeresztségen, és vettek részt a csehszlovák fegyveres erők maradványai, a kárpát-ukrán Szics-gárda és néhány héttel később az új szlovák haderő elleni korlátozott célú és intenzitású katonai műveletekben.

A gyorscsapatok a korábban rendszeresített 35M Ansaldo kisharckocsik mellé a magyar ipartól 1939 februárjában megrendeltek 80 db svéd licenc alapján gyártott páncélost, amelyet 38M Toldi I könnyűharckocsi néven állítottak hadrendbe. Szintén 1939-ben rendszeresítették a 39M Csaba páncélgépkocsit, amelyből kezdetben 61 db-ot igényelt a honvédség. A haderő gépesítését számos német, olasz és egyéb gyártmányú teher- és személygépkocsi, vontató és motorkerékpár szolgálta. A sok típus mellett feltétlenül megemlítendő a Magyar Waggon és Gépgyár által kifejlesztett, kiválóan bevált 38M Botond terepjáró rajgépkocsi, amelyet tüzérségi vontatóként is használtak. Az 1938-ban rendszerbe állt gépjárműből azonnal több, mint 1400 db-ot rendelt a HM.

Az 1939. október 1-én életbe lépett békehadrend szerint a gyorsfegyvernemi alakulatok két-két gépkocsizó és lovasdandárba voltak szervezve. A dandárok alárendeltségébe tartozó csapattestek már az egységesítés jeleit tükrözték, amelyek egy önálló gyorsseregtest, a végül 1940-ben megszülető I. gyorshadtest szervezési elveinek irányába mutattak. Az említett négy dandár (seregtest-parancsnokság székhelye) kötelékébe a jelzett időpontban az alábbi csapattestek tartoztak:

A négy gyorsseregtest így összesen 32 osztály- (zászlóalj-), valamint 18 alosztály- (önálló század/üteg, szakasz) szintű katonai szervezetet foglalt magába. Fő fegyverzetét állománytábla szerint 72 könnyű- és 120 kisharckocsi, továbbá 40 páncélgépkocsi és egy páncélvonat képezte. A tüzérségi támogatást 80 gépvontatású, és 32 fogatolt löveg biztosította, a csapatlégvédelemről 16 légvédelmi gépágyú, a páncélelhárításról pedig 72 páncéltörőágyú gondoskodott.

A gyorsfegyvernemi alakulatok közül a fentieken kívül még létezett nyolc hadtestközvetlen lovasszázad és további három páncélvonat a Fővezérség közvetlen alárendeltségében.

Noha a magyar gyorsfegyvernem, és azon belül is kifejezetten a páncélos és gépkocsizó lövészcsapatok fejlesztése a fegyverkezési egyenjogúságot biztosító bledi egyezmény aláírása óta gőzerővel folyt, a Magyarország hadba lépéséig hátralévő kevés idő, valamint a beszerzett/gyártott páncélos- és gépjárműtechnikai eszközök minősége és darabszáma nem tette lehetővé, hogy a honvédség egy korszerű fegyveres erővé válhasson.