menu in

A honvédsereg gyalogsága és annak harcászata

 

A tűzfegyverek elterjedésével a hadseregek legfontosabb részévé a gyalogság vált. Az ő feladatuk volt a csatatér uralása, megtartása vagy megszerzése. A cs. kir. gyalogság három csapatnemre: sorgyalogság, határőrök és vadászokra oszlott. A honvéd gyalogság kiképzése és szervezete alig tért el az osztrák haderőben megszokottól.

Fegyverük a többféle rendszerű (kovás, gyutacsos és csappantyús) elöltöltő, egylövetű puska volt, amelyek többségét a császári hadseregben is rendszeresítették, a csappantyús vagy ún. lőkupakos puskák külföldről, eleinte törvényesen, majd októbertől kalandos úton érkeztek a szabadságharc szolgálatába. Ezeknek a fegyvereknek a lőtávolsága és pontossága mai értelemben nagyon alacsony volt (hatásosan tüzelni 300 lépésről lehetett, ami kb. 250 méternek felelt meg és a huzagolatlan csövűek pontlövésre gyakorlatilag alkalmatlanok voltak).

A harcokban a fő tényező azonban nem a gyalogos katonák egyes lövései voltak, hanem a nagyobb kötelékek zárt össztüzei. Alapvető harcászati egység a zászlóalj volt. Ez további hat századra oszlott, de a századokat ritkán alkalmazták egymagában. Legtöbbször három soros vonalba állították fel őket, hogy össztüzet, vagy soronkénti tüzet lőhessenek az ellenségre. A soronkénti tűznél az első és a második sor lőtt felváltva, ezzel fenntartva a folyamatos tüzelést, az össztűz pedig a két sor együttes tüze, ami a leghatásosabb volt, de utána tölteni kellett a fegyvereket. Harmadik lehetőség az egyes tűz volt, ekkor minden katona olyan gyorsan töltött és lőtt, ahogy csak tudott. Ez hatékony tüzelést biztosított, de innen nehéz visszaváltani egy szervezettebb formára. A harmadik sor azért nem vett részt a harcban, hogy náluk mindig legyen töltve egy sor puska, ha váratlan helyzet adódna. A zászlóalj a tüzelést általában 200 lépésről kezdte meg és 50 lépésről adták le az utolsó lövést.

A vonaltól eltérő harcrend volt az oszlop és a „tömeg”, ahol a századok egymás mögött helyezkedtek, ez könnyebb mozgást tett lehetővé, de hosszútávon fenntartása nehéznek bizonyult. A gyalogsági négyszög volt hivatott elhárítani a lovassági támadásokat.

A négyszögbe tömörülő zászlóalj minden irányból lövésekkel és feltűzött szuronyokkal fogadhatta a rohamozó lovasságot. Az előbbiektől eltérő nyitott alakzatot csak a harc elején, esetleg végén alkalmaztak.

A gyalogságot megtanították a szuronyvívásra, amelyhez a puska végére rögzíthető szuronyt használták. Az utolsó lövés leadását követte a szuronyroham, ami eldönthette az ütközet sorsát. Azokban a seregekben, ahol a katonák képzettsége nem magas (ilyen volt a honvédseregé is, hiszen nem volt idő megfelelően kiképezni az újoncokat) ott a hadvezetés a szuronyrohamot erőltette, hiszen itt kevésbé a képzettség, sokkal inkább a lelkesedés és elszántság volt döntő (ezen a téren a hazájukért küzdő katonák fölényben voltak, illetve az általános lőszerhiány is sokszor erre a döntésre szorította a parancsnokokat

A gyalogság számára a legfontosabb az alakzat megtartása és az együtt mozgás volt. Ez biztosította a hatékony tüzelést és az eredményes védekezést is. Ezt segítették a zászlók, amelyek az a zászlóalj első sorának közepén kapott helyet és viszonyítási pontként szolgáltak, illetve a hangjelzések, amiket a gyalogságnál a dobosok adtak. 

A szabadságharc gyalogságát magyar oldalon kezdetben a magyar kormányra felesküdött volt császári-királyi – többségében magyarországi kiegészítésű – gyalogezredek, az 1848 májusában életre hívott első 10 honvédzászlóalj, az önkéntes mozgó nemzetőrök és a különböző szabadcsapatok jelentették. Utóbbiakat később betagolták a honvédség zászlóaljainak rendszerébe. A határőrség gyalogságának soraiból Erdélyben a két székely határőrezred csatlakozott a szabadságharchoz.

A magyar hadsereg gerincét, a legjobban kiképzett erőket a volt sorgyalogezredek adták. Az első honvédzászlóaljak kiképzésére még viszonylag több idő jutott, a további alakulatokat forradalmiság hatotta át, harcértékükben inkább a második vonalnak számítottak. A katonai fegyelemnek és a jó kiképző tiszteknek köszönhetően ez a helyzet 1849 tavaszára már megváltozott, és egy ütőképes hadsereg állt ugrásra készen a Tisza mögött.

A volt császári királyi alakulatok egyenruházatukat (fehér posztó kabát és világoskék szűk nadrág) és a császári színekben pompázó zászlóikat is megtartották. Az ún. magyar gyalogság sajátossága a szűk kék nadrág mellett a frakk ujjain lefutó paszomány, az ún. „medveköröm” volt. A két részre szakadt császári hadsereg esetében ez azt eredményezte, hogy a csatatéren csak a hajtóka és a gombok színében különbözött a két fél egyenruházata, ami több ízben félreértésekhez és kalandos helyzetekhez vezetett. A megkülönböztetés céljából az osztrák oldalon a csákóra egy fordított V alakú fehér szalagot erősítettek, míg a magyar oldalon a szíjazatot a honvédségnél használt fekete színűre festették.

A honvéd gyalogság vörös zsinóros barna atillát, világoskék nadrágot, fején fekete csákót, táborban és szolgálaton kívül szemernyős, kék színű sapkát viselt. Télen a ruházatra szürke köpenyt vettek fel. A szuronyt a vállon keresztbe vetett fekete szíjon lévő szuronypapucsban tartották. Valamint szintén a vállon átvetve viselték a töltéstáskát, amiben a puskához tartozó töltések kaptak helyet. Felszerelésük többi részét egy hátbőröndben cipelték.

 

Honvéd gyalogos felszerelése 1848-1849-ben

Speciális feladatot látott el a vadászgyalogság, amely huzagolt csövű (vontcsövű) fegyvereket használt. Ezek jóval pontosabb fegyverek voltak, azonban megtöltésük még az amúgy lassú simacsövű puskához képest is rendkívül időigényes volt. A vadászok szürke atillát, nadrágot, kabátot és fekete kalapot viseltek. Ez a ruházat lehetővé tette a terepviszonyok kihasználását, így a vadászokat laza csatárláncban az ellenség felvonulásának megzavarására, pontos egyes lövések leadására használták.

Az irreguláris alakulatok, vagyis a szabadcsapatok és a népfelkelés használatáról a katonai és a politikai vezetés véleménye erősen megoszlott. Kossuth elsősorban az aszimmetrikus hadviselés szerepét, az ellenség utánpótlásvonalainak zavarását bízta volna rájuk, míg Görgei csatában használhatatlan pénznyelőnek tekintette őket.

A magyar szabadságharc sajátos sokszínűségéhez hozzátartoznak még a különféle külföldi légiók is, így a lengyel, a bécsi, az olasz és a német légió gyalogosai is kivették a részüket a harcokból.

 

 

Parancsnokság Parancsnok helyettes Parancsnok Tudományos helyettes Parancsnoki Titkárság Személyügyi Iroda Jogi és Igazgatási Osztály Törzsosztály Hadtörténeti Kutató Intézet Hadtörténeti Kutató Osztály Szerkesztőség Hadtörténeti Múzeum Tárgyi Gyűjteményi Osztály Dokumentációs Osztály Múzeumpedagógiai Osztály Haditechnikai Gyűjtemény és Nyilvántartó Osztály Kiállítás Üzemeltető Osztály Hadtörténelmi Levéltár és Térképtár Bécsi Kirendeltség Hadtörténelmi Levéltár Hadtörténeti Térképtár Hadtörténeti Könyvtár Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság Belföldi Hadisírgondozó Osztály Külhoni Hadisírgondozó Osztály Pályázati Monitoring Osztály Gazdasági Igazgatóság Gazdasági Osztály Pénzügyi Részleg Központi Irattár Nyilvántartó Osztály Irattári Osztály Igazolási és Ügyfélszolgálati Osztály