A magyar honvédsereg harcászatának rövid vázlata
A korszak szárazföldi hadseregeiben három fegyvernemet különböztetünk meg: gyalogságot, lovasságot és tüzérséget. A kézi lőfegyverek fejlődésének következtében a 19. század közepén is a gyalogság uralta a hadszíntereket, míg a lovasság és a tüzérség nagyon fontos támogató szerepet töltött be.
A szabadságharc során alkalmazott harceljárás a napóleoni háborúk után az osztrák hadseregben kidolgozott elvek alapján indult meg és változatlanul megmaradt a háború folyamán. Az 1848-1849-es szabadságharc idején mind az osztrák, mind a honvédcsapatok vegyes harcászatot folytattak, vagyis a csatárlánc és a vonalalakzat egyesítéséből származó harcalakzatot alkalmazták.
A vonalalakzatnak kétségtelenül előnye, hogy a tüzelésben valamennyi fegyver, rohamban pedig egy időben valamennyi szurony használható. A harceljárást a zászlóaljnyi erővel váltakozva végrehajtott lökések és ellenlökések jellemezték. A nagy tömegek harcánál a zászlóaljak, mint a harcászati vezetés egységei, zárt alakzatban, háromsoros vonalban egymás mögött álltak fel.
A tüzérségi előkészítés után a harcot a vonal előtt felállított laza csatárlánc indította meg. Minden láncszem három csatárból állt, ezek a terepfedezetet kihasználva lépcsőzetesen haladtak előre. Az elöl levő csatár célzott, tüzet adott le, mindenekelőtt az ellenség tisztjeire. A második csatár fedezetül a puskáját lövésre készen megtöltve tartotta. A harmadik csatár eközben töltötte a kilőtt puskáját. A csatárláncban jellemzően huzagolt csövű puskákat használtak, a kis mennyiségű és még nem teljesen tökéletes huzagolt lőfegyvernek azonban ebben az időben nem volt lényeges befolyása a harcászat megváltoztatására.
A két szemben álló vonalalakzat egymáshoz menetlépésben közeledve, amikor a 200 lépés távolságot elérte, soronként tüzet adott le, majd ismét menet következett, újabb sortűzzel. Az utolsó tüzelés az ellenség előtt 50 lépésre történt és ekkor következett a szuronyroham. A nagyobb tömegek mozgatásához új formát kellett találni, ez az oszlopalakzat lett. Az oszlopalakzatban gyorsan lehetett a terepen mozogni és a mozgás nem volt a teljesen sík területhez kötve. Szükség esetén az oszlop gyorsan lövészrajokra bomlott, majd a rajok ismét oszlopokba tömörülhettek, a rohamoszlopok feladata a szuronytámadás végrehajtása volt. A harcot a szurony döntötte el.
A lovasság támadásával szemben a gyalogság zárt rendben védekezett. A lovasság közeledtére a rajláncok is futólépésben egy helyre gyülekeztek és ott négyszög alakzatot, vagy sündisznóállást vettek fel. Középen foglalt helyet a dobos és a tüzet vezénylő parancsnok. Az 1848-ban magyar nyelven is kiadott gyalogsági szabályzat alapján a gyalogsági négyszögben az első sor szuronyt szegezve, jobb hajlatába támasztva, tüzeléstől nem idegen pózban várt. A második sor többször tüzelt, a töltött és töltetlen fegyverek a negyedik és harmadik sor útján jutottak el a második sorba. Az első sort akkor utasították tüzelésre, amikor a lovasság már közel járt a szuronyokhoz, célozni nem a lovasra, hanem a ló szügyére kellett.
A 19. század első felében a lovasság reneszánszát élte, s a nagy tömegbe összevont lovas egységek festői rohamokat hajtottak végre a csatatereken. A lovasságon belül megkülönböztetünk könnyű- és nehézlovasságot. A magyar honvédsereg csak könnyűlovassággal rendelkezett, így a huszárok feladata volt megütközni az osztrák vértesekkel és dragonyosokkal is. A lovasságot mozgékonysága miatt felderítésre, üzenetek továbbítására, rajtaütésre és cselvetésre is használták. Ütközet előtt a sereg mozgását fedezhette, és fontos szerepe volt a csaták előkészítésében és az egyéb egységek fedezetében az ütközetek alatt. A könnyűlovasezredek nyolc századát (svadron) négy osztályba sorolták. A csatatéren többnyire századnyi vagy osztálynyi erőkkel rohamoztak, és a lovasságnak kulcsszerep jutott az ellenség üldözésében is. Elsődleges fegyverük a szablya volt, emellett egy pár pisztollyal és egy karabéllyal rendelkeztek. A karabéllyal leadott lovassági sortűz a szabadságharc idején már nem volt jellemző.
A tüzérség rendelkezett a legnagyobb tűzerővel a fegyvernemek közül, ha a tüzérség kellő számban és minőségben nem állt valamely hadsereg rendelkezésére, az eredményes tevékenységre aligha számíthatott. A tüzérségen belül megkülönböztetünk tábori-, vár- és ostromtüzérséget, a lövegek kialakításuk alapján lehettek ágyúk, tarackok vagy mozsarak. Az űrméretet a lövegből kilőhető legnagyobb méretű vasgolyó tömege alapján, bécsi fontban határozták meg. A lövedékek típusai ágyúgolyó, űrgolyó, kartács, sörétszelence, mozsárbomba, világítógolyó, illetve ezek kombinációi voltak.
A császári királyi tüzérség szervezetében a tüzérezredek tizennyolc századból álltak, háború idején ezekből állították fel a gyalog- és lovasütegeket. 1848-ban az 5. (Bervaldo) tüzérezred állomásozott Magyarországon. Az ezred tisztjeinek egy része a magyar hadügyminisztérium alá tartozva is vállalta a szolgálatot és elkezdődött a magyar tüzértisztek kiképzése. Az általános tüzértiszt-hiány miatt a honvédtüzérségnél a hat löveg helyett nyolc löveg (hat ágyú és két tarack vagy hét ágyú és egy tarack) tartozott egy üteghez. Ez valóban forradalmi újítást hozott, mivel az adott ponton nagyobb tűzerő koncentrálódhatott. A honvédtüzérség szereplése a szabadságharc alatt többször váltotta ki az ellenség elismerését.
A löveget a szabályzat szerint kilenc embernek kellett kiszolgálnia, a tüzeléshez legalább öt katona összehangolt munkájára volt szükség. Az ágyúkat lovak vontatták, gyalogüteg esetén négy ló, lovasüteg esetén hat ló. Utóbbi feladata a lovasság támogatása volt, ezért a tüzérek az ágyú végén kialakított „hurkán” utaztak a gyorsabb haladás érdekében.
Az ágyúk nagy tűzerővel rendelkező, értékes, ám felettébb lomha fegyverek voltak, ezért fedezetükre mindig hagytak hátra gyalogságot vagy lovasságot. A tüzéreknél önvédelmi fegyverként rövid tüzérkard, pisztoly, végső esetben a töltőfa állt rendelkezésre. Mivel az ágyúk előállítása bonyolult, hosszadalmas és drága folyamat volt a lövegek elvesztése szégyent, megszerzése viszont dicsőséget jelentett.
A szabadságharc hadművészetéről a Nemzeti Közszolgálati Egyetem hadtörténeti tanszéke készített videót, alább Prof. Dr. Csikány Tamás ezredes és Dr. Németh Balázs előadását tekinthetik meg: