A honvédsereg
Az 1848. március 15-i pesti forradalom legfontosabb dokumentuma, a 12 pont ötödikként "Nemzeti őrsereget" követelt. Ez az intézmény a polgári forradalmak jellegzetes vívmánya volt, s 1848-1849 Magyarországán különleges jelentőségre tett szert. A nemzetőrség olyan keretet jelentett, amelyben a lakosság egy jelentős része elsajátíthatta a fegyverforgatás alapismereteit, s ezt a reguláris hadsereg megszervezésénél kamatoztathatta.
A nemzetőrség alapegysége a zászlóalj volt (egy városban általában egy, egy megyében egy-négy volt). A zászlóaljakat századokba, ezeken belül szakaszokba szervezték. Az összeírt nemzetőrség létszáma 1848 nyarára elérte a 350-380 000 főt, de ebben a számban nincs benne Erdély, illetve a határőrvidék és Horvátország nemzetőrsége. Ebből a jelentős létszámból mindössze 6000 volt lovas nemzetőr, az is meglehetősen egyenetlen területi eloszlásban.
A külföldön lévő katonaság hazahozatala lassan haladt, a kormánynak pedig mielőbb fegyveres erőről kellett gondoskodnia. Ezért már április 26-án határozott egy önálló, tízezer főből álló önkéntes vagy mozgó nemzetőrség létrehozásáról. Az első tíz honvédzászlóalj szervezése május közepén kezdődött meg, s többségük július végétől már a Délvidéken harcolt a szerb fölkelők ellen. Ezekből az alkotóelemekből, a cs. kir. hadsereg magyar alakulataiból, honvéd- és önkéntes mozgó nemzetőri zászlóaljakból jött létre végül az a fegyveres erő, a honvédség, amelynek feladata 1848 őszétől az ország önállóságának megvédése volt.
A nemzetőrség egy részét 1848 júniusától a Dráva mentére, illetve a szerb hadszíntérre vezényelték. Ezek az alakulatok két-nyolc hetet töltöttek a táborban, s mire belejöttek volna a szolgálatba, már indultak is haza. Batthyány augusztus közepén ezért kezdeményezte újabb, önkéntes mozgó nemzetőralakulatok szervezését. Ezek többsége aztán az ősz folyamán szintén honvédzászlóaljjá alakult át.
A népképviseleti országgyűlés 1848 augusztusában kezdte meg a katonaállítási törvénycikk vitáját. Mészáros Lázár hadügyminiszter terve az volt, hogy a kiállítandó újoncokból újabb sorezredi zászlóaljakat hoznak létre. Ezt a tervezetet az országgyűlés többsége elutasította. A képviselők jelentős része újabb honvédzászlóaljak szervezését indítványozta. Végül kompromisszumos megoldás született. Az újoncokból kiegészítették volna a Magyarországon állomásozó, magyarországi sorezredeket és lovasezredeket, a fennmaradó újoncokból pedig újabb honvédzászlóaljakat szerveztek volna. A országgyűlés augusztus 26-29-én fogadta el a katonaállítási törvényjavaslatot, de az uralkodó ezt nem szentesítette.
Jellačić betörése miatt az országgyűlés szeptember 12-én határozatot hozott a katonaállítási törvénycikk életbeléptetéséről, s Batthyány e parlamenti határozat alapján rendelte el szeptember 14-én az újabb honvédtoborzást, majd a sorozást. Az újoncokból csak honvédzászlóaljakat szerveztek. Szeptember 16-án az országgyűlés Nyáry Pál indítványára úgy határozott, hogy a törvényhatóságoknak minden 127 fő után 2 újoncot kell kiállítaniuk. A szabadságharc hadseregének nagyobbik felét tehát már nem önkéntes, hanem sorozott alakulatok tették ki. Az év végére a honvédzászlóaljak száma elérte a 66-ot.
Batthyány miniszterelnök a horvát betörés után népfelkelést rendelt el az egész Dunántúlon. Később, Kossuth toborzóútja során többezer alföldi népfelkelő indult a Duna átkelőinek védelmére. A népfelkelés szerepe az ellenséges utánpótlás és kommunikáció meggátlásában volt jelentős. Népfelkelők fogták el 1848 szeptember végén Jellačić postáját is, amelyből kiderült, amit sejteni már eddig is lehetett: a bánt az osztrák hadügyminiszter, Latour táborszernagy tettlegesen támogatja. A népfelkelés nem volt más, mint a nemzetőri erők teljes mozgósítása, s ezek kiegészítése a nemzetőrségbe fel nem vett, de fegyverforgatásra alkalmas személyekkel. Ezt követően még három ízben került sor a népfelkelés mozgósítására. 1849 januárjában, majd március-áprilisában a Tisza-vonal védelmére mozgósították a tiszántúli megyék népfelkelőit, 1849 júliusában pedig az előretörő orosz hadsereg ellen hirdettek népfelkelést, amelyben főleg az észak-alföldi megyék vettek részt. Ennek méretei azonban a tervezett jelentős létszám ellenére elmaradtak a várakozásoktól.
Az első tíz honvédzászlóalj tisztikarának többségét olyan nyugalmazott, kilépett, vagy aktív cs. kir. tisztek alkották, akik legfeljebb a századosi rangig vitték a cs. kir. hadseregben. Komoly csábítást jelentett, hogy az előzőnél eggyel magasabb rangban vették át őket, s fizetésük is jócskán meghaladta sorezredi társaikét. Az 1848 őszén szervezett honvédzászlóaljak tisztikarában már az első tíz honvédzászlóalj tagjait is megtaláljuk. A honvédsereg felső vezetésének kb. 70 %-a szolgált korábban a cs. kir. hadseregben. A többiek külföldi önkéntesekből, a magyar nemesség és értelmiség tagjaiból kerültek ki. A tisztikar átlagéletkora 35-45 év között volt.
A honvédsereg gyalogság a volt sor- és határőrezredekből, a honvédzászlóaljakból, az önkéntes mozgó nemzetőri zászlóaljakból és más önkéntes csapatokból jött létre. 1849. június elején Görgei elrendelte, hogy a volt sorezredi zászlóaljak is honvédzászlóalji számot kapjanak.
Speciális alakulatok voltak a vadászok. Az első vadászalakulatot Mieczyslaw Woroniecki herceg szervezte meg 1848 nyarán. A többieket az év őszén és telén állították fel. Ezeket azonban – a cs. kir. hadsereggel ellentétben – ezredekbe, ezeken belül osztályokba osztották. Többségük szintén önkéntesként került a honvédseregbe.
A honvédsereg lovassága az itthon állomásozó és a külföldről hazaszökött, valamint az újonnan szervezett huszárezredekből állt. Összesen 18 ilyen ezrede volt a honvédseregnek. A magyarországi lengyel légió két dzsidásezreddel rendelkezett, ezek azonban mind csak két-két századból álltak. Az erdélyi lengyel légió lovasságát szintén két század dzsidás alkotta. Előbb az erdélyi hadseregben, majd az olasz légióban szolgált a 7. (Kress) könnyűlovas (cheveauxlégers) ezred egy százada. Kazinczy Lajos ezredes Munkács környékén szervezett két század dzsidás lovast 1849 július végén. A honvédseregnek – ellentétben a cs. kir. hadsereggel – nem volt nehézlovassága.
A tüzérség megszervezését még a Batthyány-kormány kezdte meg. A cs. kir. hadsereggel ellentétben a honvédütegek nem hat, hanem nyolc lövegből álltak. A későbbiekben ez nagyobb tűzerőt biztosított a honvédseregnek. A tüzérek részben a cs. kir. hadseregből, részben különböző műszaki tanulmányokat folytató diákok közül kerültek ki. A tüzérség talán a honvédsereg legjobb fegyvernemévé vált. A cs. kir. és az orosz tisztek meg voltak győződve arról, hogy a magyar seregnek francia tüzérei vannak, s igencsak csodálkoztak, amikor kiderült, hogy 16-18 éves ifjak leckéztették meg őket.
A műszaki csapatok megszervezése 1848 novemberében kezdődött. Az utászzászlóaljaknak komoly szerep jutott az 1849 téli hadjáratban, amikor gyakran embertelen körülmények között kellett lehetővé tenniük a csapatok továbbhaladását. A szabadságharc végéig összesen négy utász zászlóaljat szerveztek meg.
Az önkéntes alakulatok közé tartozott az első tíz honvédzászlóalj, az önkéntes mozgó nemzetőrök, végül a szabadcsapatok. Ez utóbbiakat arra szánták, hogy az ellenség háta mögött gerilla-hadviselést folytassanak. Többségük ugyanolyan reguláris egységgé vált, s a hadsereg kötelékében harcolt, mint a sorkatonák, a honvédek, vagy az önkéntes nemzetőrök. Egy részük szabályos honvédzászlóaljjá szerveződött át. Az 1848-49 telén létrejött szabadcsapatokat többnyire a nemzetiségi fölkelők ellen, Erdélyben és a Délvidéken alkalmazták. Felszereltségük és fegyelmük egyaránt rossz volt. Mind a polgári lakosság, mind a katonai hatóságok gyakran és indokkal panaszkodtak reájuk.
Az ősztől szerveződő külföldi légiók, a lengyel, a német, a bécsi, majd az 1849 tavaszán felállított olasz légió részben önkéntesekből, részben a cs. kir. hadsereg átállt katonáiból állottak. Összlétszámuk kb. 6000 fő lehetett. Közülük különösen a lengyelek tettek ki magukért: az 1848-49 téli harcokban többször is egy-egy lengyel század önfeláldozó utóvédharcai mentették meg a visszavonuló magyar csapatokat.
A bécsi légió a bécsi Akadémiai Légió önkénteseiből alakult, s 1848 szeptemberében érkezett Magyarországra. A valamivel több, mint 100 főnyi alakulat részt vett az ozorai hadműveletben, majd Miskolcra, 1848 novemberében pedig Erdélybe vezényelték. Itt részt vett az erdélyi hadjáratban, s komoly veszteségeket szenvedett. A megmaradtakat tisztté nevezték ki.
A lengyel légiók szervezése 1848 novemberében Pesten kezdődött meg. A légiók a lengyel területekről, illetve nyugatról érkező lengyel önkéntesekből, valamint a cs. kir. hadsereg lengyel katonáiból álltak. A több hadszíntérre szétosztott lengyel légiókat 1849 május-júniusában Miskolcon egyesítették, Józef Wysocki parancsnoksága alatt. A magyarországi lengyel légió három gyalogos zászlóaljjal, négy dzsidásszázaddal és két félüteggel rendelkezett. Összlétszáma mintegy 2300 fő lehetett. Erdélyben Bem is szervezett egy lengyel légiót, ez egy gyalogos zászlóalból, két dzsidásszázadból és egy félütegből állt.
A német légiót Bécsből és Németországból érkezett, valamint magyarországi németekből szervezték. Parncsnoka Peter Giron őrnagy volt. A légióból három zászlóalj alakult meg. Ezek közül az 1. zászlóalj katonái nagyobbrészt Erdélyben harcoltak a román fölkelők ellen. Ezek a századok 1849 májusában súlyos veszteségeket szenvedtek. A 2. és 3. zászlóaljakat Pesten vonták össze, s 1849 júniusában 126. számmal honvédzászlóaljjá szervezték át.
Az olasz légió magjául a magyar oldalon szolgáló 16. (Zanini) gyalogezred két százada szolgált. Ezt kiegészítették a cs. kir. hadseregből átszökött vagy fogságba esett olasz önkéntesekkel. A légió egy teljes és egy két századból álló zászlóaljból, egy vadászszázadból és egy század könnyűlovasból állt, parancsnoka Alessandro Monti ezredes volt.